2014.11.11.
Az utolsó alkalom volt, hogy
találkoztunk. Tudtam nagyon jól, hogy hamarosan hónapokra is elszakadhatunk,
mert elfogyott a pénzem, neki pedig nincs munkája. Kirúgták a rádióból.
Sokkolódva ültem ott, és nem
akartam hazautazni. Rettenetesen féltem, hogy nem talál másik munkát, és el
kell költöznie a városból. Néhány pillanatra eszembe jutott, hogy talán
feljöhetne moszkvába, és összebútorozhatnánk. Többször is említette már, hogy
szeretne összeköltözni. De jobban örültem volna, ha az unalmas kisvárosban
élünk… ahol semmi rizikó, semmi lehetőség arra, hogy eltekeredjen a feje.
Soha nem voltam féltékeny alkat,
benne pedig kifejezetten bíztam. Mégis úgy éreztem, valami rossz irányba
változna, ha feljönne hozzám a városba. Féltettem a múltjától.
Mindenképpen azt szerettem volna,
hogy ott maradjuk, akkor is, ha nem volt a szívem csücske a város. Igazából
egészen megszerettem. Lehet, hogy csak a sok együtt töltött idő miatt, vagy
csak megszoktam, és kicsit a magaménak is hittem, de valahogy otthonosan
kezdtem érezni magam, mikor oda mentem.
Felvethettem volna a lehetőséget,
hogy jöjjön fel. Sőt, talán az ő agyában is ott motoszkált a gondolat, de
egyszerűen attól féltem, hogy ha az unalmas kisvárosból feljön, megnyílik
előtte a világ, és rájön, hogy kevés vagyok neki. Unalmas, egyhangú… Nem
akartam kocáztatni a kapcsolatunkat csak azért, hogy hirtelen jobb legyen. Úgy
érzetem, hogy ha ott maradunk a kisvárosban, és esetleg később jövünk el,
addigra megszokja, hogy ott vagyok, és nem akarja majd elveszíteni ezt az
egészet. Hozzászokik, és meg lesz elégedve az életünkkel, nem kell majd neki
más. A félelmeimet vele is megosztottam, mert azt gondoltam, hogy egy
kapcsolatban az őszinteség a legfontosabb alkotóelem.
– Attól félek, hogy ez –
mutogattam kettőnkre – csak addig működik, ameddig itt vagy. Ameddig itt élsz
ezek között a körülmények között – magyaráztam. Az arca elkomorodott. Nem
érdemelte meg, hogy ilyeneket mondjak neki, de el kellett mondanom az
érzéseimet, nem azért, hogy bántsam. Azért, hogy megnyugtasson – Mármint nem
azt mondom, hogy nem szeretsz.. de meddig fogsz, amikor rájössz, hogy mennyire
unalmas vagyok?
– Nekem soha nem leszel unalmas.
Ez nem történhet meg.
– Most még így érzel. De ez nem
lesz mindig így. Még te sem tudhatod, hogyan lesz.
– Értem. Maradhatunk itt is, ha
szeretnéd – mondta. A szemembe nézett. A szabadtéri sakk asztaloknál vártunk a
buszomra. Alig egy óra, és felrak egy buszra, majd ki tudja meddig nem
találkozunk… A szavaiban ellenkezés, és igazi érzések helyett inkább belátást
tapasztaltam. Mintha ő maga is úgy sejtené, hogy a kapcsolatunk csak addig
működik, ameddig nincs lehetősége másként élni.
Úgy éreztem, hogy csak egy
kapaszkodó vagyok, ami segít a mocsár felett tartani a fejét, amíg valaki ki
nem húzza, s aztán amint kihúzta, ő elengedheti azt a kapaszkodót. Ettől
rettenetes bűntudatom lett. Mintha elárultam volna őt.
Hónapokig gyötört a szörnyű
bűntudat azért, amit akkor gondoltam. Saját magamat éreztem rohadéknak, amiért
képtelen vagyok benne megbízni. Tőle mindig csak jót kaptam, szeretetet,
törődést. Meghallgatta az ostoba fantáziáim, és beszélt, ha nem akartam. Mindig
arról beszélt, ami engem érdekelt, és ostoba történetekkel szórakoztatott. Soha
semmi rosszat nem tett, és mégis képtelen voltam bízni benne.
De amilyen bolond voltam, ezeket
a kételyeket még vele is megosztottam, mintha direkt csak bántani akartam
volna, és hiába csináltam volna vissza az egészet. Hiába tettem volna meg nem
történtté. Már nem lehetett. Néha olyan szörnyű kételyeim voltak, és rémálmaim
a jövőnkkel, vagy éppen a hiányával kapcsolatban, hogy azt nem tudtam bent
tartani.
Többször is megbántottam ezzel,
és egyszerűen éreztem, hogy ez bántja, de nem tudtam magamban elviselni. Égette
a lelkem. Meg kellett beszélnem vele, mielőtt még arra sarkall az egész, hogy
elmeneküljek az érzéseim elől, és abba hagyjam az egészet a fenébe. Vagy még
rosszabb… hogy én zavarodok bele a dologba.
Önző voltam, mert nem tudtam
elviselni ezt a terhet, és mind rázúdítottam. Talán egy nap pont ez vet majd
véget az egésznek?
