Éjféli nász


Katerina Ivanovna mind a huszonöt életévét annak szentelte, hogy mélységesen iszonyodjon a házasságtól, és az elköteleződéstől valaki iránt. Véleménye szerint, az emberi lelket a ragaszkodás, csak rabigába hajtja…

S amint betöltötte azt, a huszonötödiket, és besétált abba a régimódi kávézóba a munka után, ahol a Hagyománytisztelő Jelmezes Kör minden héten összegyűlik, s korabeli ruhákba bújnak… megpillantotta őt. 

Magányosan ült a gazdagon faragott rózsafa asztalkánál, egy csésze fekete teát kortyolgatott időnként, s közben sebesen körmölt. Tollal írt, papírra. – Nem szokás ez már manapság – jegyezte meg magában, kigombolta fekete kabátjának arany gombjait, és a pulthoz sétált. S olyan kecsesen igyekezett elhaladni a férfi asztala előtt, ahogyan csak tudott, puhán zajtalanul, mint a macska. Minden előre megfontolt szándék hiányában. Kabátját a pult melletti fogasra helyezte, s kért egy fekete teát, és némi tejet. 

– Mindig a legjobb választás – szólította meg egy kellemes férfi hang, közvetlenül a bal oldaláról, s elvett egy szalvétát a kagylóminta díszítésű ezüst szalvétatartóból. Katerina megilletődve nézett a barátságos szemekbe, valami hirtelen villanás erejéig olyan értéket látott benne, amit eddig soha senki máséban. A férfi sötétszürke mellényt viselt, díszes arany gombokkal, és fehér inggel, s ebben az ódon környezetben csakugyan egy Viktoriánus úriembernek tetszett. 
– Hogy mondja?
– A fekete – biccentett fejével az érkező italra. Katerina elmosolyodott, finoman bólintott majd óvatosan körülnézett a helyiségben. Minden asztal foglalt, habár a kávézó hétköznap délutánonként szinte mindig üres. – Ha gondolja – kezdte az idegen – foglaljon csak helyet az én asztalomnál. Jobb híján.
– Köszönöm, igazán kedves – bólintott a nő, s amilyen kecsesen azelőtt soha, felemelte a bögrét és az említett asztalhoz vonult. Talán maga is meglepődött volna, hogy milyen kifinomult a tartása, és modora, mióta a férfi megszólította. 

Egészen estig beszélgettek ott a kávéházban, zárásig. Nem érzékelték az idő múlását, és annyi, de annyi volt a közös vonás. Amikor aztán elérkezett a zárás ideje, Katerina szemeibe ártatlan bú költözött, a férfi mégsem kért tőle semmiféle elérhetőséget. Mit lehetett hát tenni? Felállt az asztaltól, megköszönte a helyet, s a kellemes társalgást, majd a pulthoz vitte a porcelán csészét – habár tudta, hogy ez nem szükséges. Leakasztotta kabátját, és elhagyta a kávézót. 

Elméje ólmosan kavargott az idegen körül, még a nevét sem tudta… telefonszámát, vagy bármilyen elérhetőséget. Az sem érdeklődött őutána, hát hogy mert volna bármi ilyet kérdezni?! 

Fekete csizmája alatt ropogó hangot adott a friss, fehér hó, arcára hatalmas pelyhekben hullott, s sötét hajába is befészkelte magát. Katerina összehúzta nyakánál a kabát szőrméjét, megborzongott, s gondolataiba merülve, apró léptekkel haladt egészen hazáig. 

Otthon aztán begyújtott a kandallóba, s a tűz barátságos ropogása alatt szüntelen azon tanakodott, hogyan deríthetné ki, ki volt a titokzatos, de rokonszenves idegen. Kisvártatva arra az elhatározásra jutott, hogy minden délután betér ezentúl a kávéházba, s keresi a férfi ragyogó tekintetét a kiégett szomorú szemek tengerében… 

…de hiába tette, a titokzatos idegen nem került elő sem azon a héten, sem pedig a következőn. 

Hetekkel az eset után Katerina már végleg lemondott a kedves idegenről, de még mindig gondolt rá naponta legalább egyszer; Csak kerülne elő az a rokonszenves férfi! Ahányszor egy csillag elhullott, ezt kívánta. 

Úgy lett. 

Egyik borús Januári délután hangos kopogást lehetett hallani. Katerina nem volt vendégekhez szokva, s bosszankodva nyitott ajtót. Hangulatához kevéssé illő bájos mosolyát vette elő a vendég fogadására. S mikor megpillantotta az illetőt, szemében egészen eltérő fény gyúlt a korábbi gúny helyébe. Szájára őszinte mosoly költözött, s érezte, amint felforr az arca. 

Az idegen állt ott, akit úgy keresett, aki után annyira vágyott. Elegáns megjelenése, magabiztos mosolya ismét elbűvölte, s azonnal be is invitálta. Azóta elválaszthatatlanok, s minden reggel, amikor először megpillantja, hálát ad érte, hogy nem foszlott köddé az az álom, melyben nap, mint nap él, s nem tudja megunni. 

Nem volt kérdés, hogy a kérésre igennel felel-e. Még akkor sem volt kérdés, ha egész életében meg volt győződve arról, hogy a házasság mára elvesztette régi pompáját, s igazán csak arra való, hogy az emberek duplán kidobják azt a rengeteg pénzt, és tönkre tegyék vele a körülöttük élők életét. Családokat, barátságokat romboljanak le. 

Ahogy Katerina körülnézett a kékrózsával díszített oltár alól, szemben a fekete vizű tóba veszett tekintete. A telihold sugarai gyémántoknak tetszettek a víz békésen ringó felszínén, s hatalmas pelyhekben a hó mind beleveszett. A hóra szórt kék szirmok a másik irányban, egészen királykék szoknyájáig vezettek, melyet hátul turnűrrel emeltek meg, s ónix fekete rózsákkal díszítettek. Fekete alsószoknyájának legalsó fodra éppen csak megmutatkozott a szoknya alól, s alatta éppen hogy kilógott királykék cipőjének kecses orra, s annak ezüstszínű csatja. Nem fázott, habár semmiféle kabátot nem viseltek. Nem fázott, mert vele szemben ott állt a szeretett férfi, kivel lelkében találkozott, s mintegy kiegészítésül kapcsolódtak össze még eltéréseik is. Ez a kapocs a szemnek láthatatlan volt, de a lélek érezte, a kettejük lelke… hogy a világ nem lenne már ugyan az, ha ők nem lennének egymásnak. 


Az óra éjfélt ütött, ők pedig belevesztek az erdő kopaszon nyújtózó kísérteties fáinak sokaságába.