Ház a város végén

Mindig is arról álmodoztam, hogy egy nap naplót fogok írni, és benne megemlítem majd azt a házat. A házat, amelyikben felnőttem..

Mindenki úgy emlegette, hogy a "Ház a város végén". Igazi Viktoriánus korabeli építmény volt, le se lehetett volna tagadni. A fehérre festett hajódeszkázott falai, a kis tornác, és a kedves kis fakeretes ablakok csinos kis függönyökkel. Azt hiszem hat éves lehettem, mikor először találkoztam legjobb barátommal, Miltonnal. 

Az udvaron játszottam, amikor hirtelen előkerült a semmiből. Ő volt az első barátom. Attól a perctől, hogy megláttuk egymást az udvaron, elválaszthatatlanok voltunk. Milton két évvel volt idősebb, mint én, de kicsit úgy viselkedett, mintha még többel lenne. Segített nekem a tanulásban, és ha butaságot csináltam ő tette rendbe. Annyira félénk volt szegény, hogy sosem mert a szüleimmel találkozni, és a városban sem ismerték őt, úgy ahogy szokás volt. 

Ahogy idősebbek lettünk, szinte csak egymás társaságában töltöttük az időt. Lementünk a folyóhoz, és sok időt töltöttünk az erdőben. Volt ott egy kis faház, amit még együtt építettünk egy fa tetejére. Az évek során mindig javítottunk rajta, így egész szép kis búvóhely vált belőle. Mikor éppen nem Miltonnal voltam, akkor is sokat jártam oda, s vártam, hogy ő is felbukkanjon. Szinte csak ő járt a fejemben. A külön töltött idő során üresnek éreztem magam, és csak a következő pillanatra tudtam gondolni, mikor arany tincsei ismét felbukkannak a csapóajtó nyílásában.

Mikor tizennyolc éves lettem, Milton szólt, hogy este menjek le a kis faházba, mikor senki sem lát. Beszélni akart velem valami nagyon fontos dologról. Egész nap azon járt az agyam, hogy mit akarhatott. Minnél többet gondoltam rá, annál butább dolgok ötlöttek fel bennem. Elsőként azt hittem, megkérne talán, ezt a gondolatot azonban nem volt nehéz elhessegetnem, hiszen Milton nem volt átlag ember. Nem ismerte senki, nem beszélgetett senkivel, egy ilyen esemény pedig mindent megváltoztatott volna körülötte. 

Este, mikor már mindenki lefeküdt, én kimásztam az ablakon, és sietve a közeli erdőbe szaladtam, ahol a kunyhónk volt. Nem tudom, mire számítottam aznap, de nagy izgalommal futottam, és futottam. Alig kaptam levegőt, mire odaértem. Felmásztam a kunyhóba, és azonnal megláttam Miltont, aki már ott várt. Az arca hófehér volt. Sosem láttam azelőtt ilyen sápadtnak. Kicsiként a haja teljesen szőke volt, és jól fésült, de ahogy idősödött lassan befeketedett, és kócos lett. Kerek szemüvegét a későbbiekben sem hagyta el, s hanyagul orrára hajítva viselte. 

Annyira szerettem őt, ahogy senki mást nem tudtam. Felmásztam a létrán és felnyitottam a csapóajtót, hogy mihamarabb újra lássam pirospozsgás arcocskáját, de akkor már késő volt. Minden pír kiveszett belőle, akárcsak egy halottból. 

Aznap este azért hívott oda, mert közölni akarta, elmegy. Azt mondta semmi szükségem már rá a továbbiakban, és ezért is neki el kell mennie. Olyan szomorú lettem, hogy a szívem szakadt bele. Attól az estétől kezdve nem tudtam többé boldog lenni, minden egyes mosolyról Milton bájos lénye jutott eszembe. Ő volt az, aki annak előtte egyedüliként élvezhette a mosolyom, hiszen ő volt az egyetlen, aki ki tudta csalni. Sosem mosolyogtam többet azután. 

Amíg olyan közel volt, sosem mondtam neki, hogy mennyire szeretem. Pedig megtehettem volna bármelyik nap, de annyira természetes volt a jelenléte, hogy nem is vettem észre mennyire hiányozna, ha már nem lenne ott. Sosem gondoltam bele, hogy egyszer majd elmegy és itt fog engem hagyni. Két nap elteltével kérdezősködni kezdtem, nem tudja-e valaki, hova ment Milton, de senki nem tudta, hogy kiről beszélek. Értetlenül kérdeztek vissza, és úgy néztek rám, mintha őrült lennék legalábbis. Lassanként én is kezdtem annak érezni magamat, mintha csak az agyam szüleménye lett volna az a tüneményes fiúcska, aki fényt hozott a gyerekkoromba, s el is vitte magával, amikor itt hagyott.

A szüleim nem ismerték, a városiak nem ismerték, én meg a családját nem ismertem. Senki nem tudott nekem segíteni, magamra maradtam. Amikor nem volt semmi fontos dolgom, mindig elmentem a kunyhóhoz, és emlékeztem arra, hogy milyen volt. Magam elé idéztem az arcát. A kócos fekete haját, mely aranyló szőkéből vált olyanná alig néhány év leforgása alatt, és azt az akaratos kék szemét, ami olyan szikrázóan csillogott az örömtől.. Egészen addig az estéig, mikor legutóbb láttam, mint a tenger hullámai egy forró nyári napon. 

Valójában nem volt szép az arca, de barátságos, és szeretetre méltó. Bármit megadtam volna, hogy csak egyszer újra láthassam. Eszembe jutott, minden nap. Az összes közös pillanatunk, minden és még több. Elképzeltem, amint visszatér. Ezerszer és ezerszer! Magam előtt láttam azt is, hogy sosem ment el. Teljesen elszigetelődtem ebben a kitalált világban, melyet magamnak teremtettem, magamnak és neki. 

Mikor rájöttem, hogy más nem segíthet rajtam, csak én magamon, a városi könyvtárba mentem. Olyan iratokat kerestem, ami meg tudja nekem mondani, hol lakhatott. Bár már évek óta minden nap találkoztunk, soha nem tudtam meg hol élt, és a szüleit sem ismerhettem. Az összes Milton nevű lakos adatait megkerestem, aki az utóbbi 50 évben itt lakott, de nem hittem a szememnek, mikor az én Miltonom képe egy régi aktából került elő. Születési időnél 1809.-et írt, én pedig 1854.-ben születtem. Csak két év volt közöttünk, legalábbis ő ezt mondta, és az kizárt volt, hogy ennyivel idősebb lett volna, hiszen együtt nőttünk fel. 

Amikor elhagyott engem, akkor lett húsz éves. A papír szerint Milton húsz évesen halt meg tüdőgyulladásban. Nem akartam hinni a papíroknak addig, amíg meg nem láttam a mindent eldöntő információt. Milton családja lakott a házban mielőttünk, s mikor ő meghalt 1829.-ben a család elköltözött, és mi abban az elhagyatott állapotban vettük meg 1860.-ban. Nem értettem teljesen a történetet, ezért elhatároztam, hogy megtalálom a magyarázatot. 

Anyám még ebben az évben valami fertőzést kapott és meghalt, apám pedig felakasztotta magát, mert nem bírta elviselni a veszteséget. Egyedül maradtam a házban. Nagy volt és üres. Magány és gyász telepedett meg a sarkokban, és kivárták a legtehetetlenebb pillanatomat, akkor vetették rám magukat csöndben, de fájón. Részben akkor sikerült meghoznom a döntést is. 

Elhatároztam, hogy befogadok egy kislányt, egy árvát. Öt éveset választottam, és próbáltam úgy nevelni, ahogy anyám engem. Gyönyörű kislány lett belőle a nálam töltött év alatt. Kék masnit kötöttem copfjaiba minden egyes reggel, és hozzá illő kockás ruhácskába öltöztettem. Palacsintát sütöttem neki reggelire, vagy gofrit. Szerette a tejbe mártani a csokis süteményt, és csilingelő kacagása elüldözte mind a magányt, mind pedig a gyászt. 

Egy napon azzal szaladt oda hozzám, hogy van egy új kis barátja, a neve Milton. Neve hallatára elejtettem a porcelán teáskannát, s így az összes tea szétfolyt a konyhapadlón, de nem szedtem össze azonnal a szilánkokat és nem töröltem fel a kiömlött teát. Csak leültem az asztalhoz, és megkértem, hogy ő is tegyen így. Helyet foglalt velem szemben, én pedig a szemébe nézve megkértem rá óvatosan, hogy hozza el mihozzánk. 

Mindenképpen meg akartam ismerni őt, így vacsorára hívtam. Mikor új barátja félénkségével próbált kibújni a kérésem alól, mondtam a kislánynak, hogy a fiú nélkül haza ne jöjjön, mert be nem engedem. Erre az erőszakosságra eljött hát a nyolc éves kis Milton. 

Olyan volt, mint amikor először megismertem. Ő is felismert engem, elmagyarázta, hogy mindig, mikor a huszadik életévet betölti újra meg kell halnia, és nyolc évesen visszatérhet, ha egy kislány kerül a házba, s mikor az betölti a hatodikat, ő újra felbukkanhat. Nem tudta elmagyarázni, hogy miért, valószínűleg ő sem jött még rá, miért bünteti a sors. 

Onnantól nem engedtem, hogy túl sokat találkozzanak a kislánnyal. Nem akartam, hogy az is úgy járjon, ahogyan én egykor. Milton mégis sokszor megfordult a házban, beszélgettünk. Kisfiú kinézete ellenére egészen egyformán gondolkodtunk, néha még mindig úgy éreztem, hogy ő az idősebb. S az is volt. 

Mikor Milton ismét betöltötte a huszadik életévét, újra hívott a faházba. Ha jól emlékszem, akkor lettem én harminc éves. Azon az estén mindent elmondtam neki arról, amit érzek, és amit éreztem. Ő pedig megkért, hogy ne hozzak a házhoz több kislányt, és halálom után azonnal rombolják le ezt a házat, mert nem tud már több halált elviselni. Zokogtam kérésére, de megígértem neki, hogy megadom a neki kijáró örök békességet. 

Attól a naptól, mikor Milton másodszor is meghalt, többé nem volt kedvem élni. A kislány is tizennyolc éves lett, és elment a háztól, én pedig szomorú, élettelen vénkisasszonyként élhettem tovább. 

Ez az én búcsúlevelem. Kérem egyúttal, mint utolsó kívánság, egyfajta végrendelkezés, hogy halálom után égessék fel ezt a házat s az erdőben megbúvó aprócska építményt, helyére pedig ne építsenek másikat. 

Hadd nyugodjon békében szegény Milton és az én lelkem is..