A sors - судьба


Mit tennél, ha lehetne legalább egy kívánságod, melyet arra használhatod, amire csak szeretnéd? Valószínűleg egészséget, vagy sok pénzt kívánnál. Örök életet, sikeres karriert, hatalmas házat, vagy egy király autót. Befejezett tanulmányokat.

Az ember anyagias teremtmény, s éppen ezen rossz tulajdonsága végett, szinte teljesen képtelen a boldogságra. Egy boldogtalanságra kárhoztatott faj. Vajon tényleg azért kaptunk kiemelkedő intelligenciát, mert ekkora kegyben volt részünk? Vajon az Isten tényleg azért ajándékozta nekünk, mert annyira szeretett minket? Vagy inkább büntetésből? Mennyivel valószínűbb, hogy csak büntetni akart bennünket. Arra kényszeríteni, hogy örökkön örökké a létezés miértjén filozofáljunk, s belekeseredjünk a saját elménk dilinyós fantáziáiba. A lehetetlen jövőképekbe, melyeket a civilizáció félresiklása eredményezett, a bizalmatlanságunkba, amit fajtársaink iránt táplálunk. 

Arra vagyunk kárhoztatva, hogy ne tudjunk normális kapcsolatokat kialakítani. Silány agyunk minél erőteljesebben dolgozik, annál paranoiásabb képzeteket szül. Bizalmatlanságot, bizonytalan jövőképet. 

Szenvedünk. szenvedünk csupán rövidke életük során, ha nem tudjuk félretenni a filozofálást erről, meg arról. A jóról, rosszról. Jelenről, jövőről. Szeretetről, gyűlöletről. 

×

Mellettem ült a padon. Fekete zip-záras felsőt viselt és bőrdzsekit. Akkor már úgy éreztem, kár is volt elmondani neki ezeket a dolgokat. Hiszen, vagy megoldjuk őket, vagy nem. Ha nem lehet, akkor nem is kár érte. A mondókám végeztével elcsendesedtem, és arcát figyeltem, ő a távolba révedt. Kifújta füstöt, megnézte, ahogyan eloszlik a levegőben a fejünk fölött, majd félszemmel rám pillantott. 

– Nem kellene állandóan ezen agyalnod. Megmondtam, hogy megoldom. Mindent megoldok – hangja szárazon felszívódott a ködös hajnalban, mintha csak a levegő oldotta volna részecskéire.
– Nem oldhatsz meg mindent egymagad – suttogtam magam elé, és elfojtottam egy könnycseppet. Nem mintha sírós lettem volna, de mindig elérzékenyített, ha fájdalmat okoztam neki. Csendben magam alá húztam a lábam, és az égre pillantottam. Az égbolt szürke vattapamacsnak hatott, s a vattából apró cseppekben szitálni kezdett az eső. Ő felvette a kapucniját, és rám nézett. Ezúttal mindkét szemét az arcomra szegezte. Egy pillanatra abbahagytam a reszketést.
– Eddig is mindent magamnak kellett megoldanom.
– De most már ketten vagyunk.
– És mit akarsz tenni?
– Én semmit. Csak veled akarok lenni.
– Akkor nem értem, hogy miről beszélünk – némi füst került a tüdőmbe, köhögni kezdtem – bocsi – kicsit elfordult, és próbálta arra engedni a füstöt, hogy ne szálljon rám az egész. Felállt, lassan az ajtóhoz lépkedett, és kinyitotta azt – Ezt később megbeszéljük – fordult vissza.
– Nem fogjuk – mosolyogtam, és jelét sem mutattam, hogy be akarnék menni vele a házba.
– De meg fogjuk, csak nem most. Fáj a fejem, nem akarom, hogy rajtad csattanjon. Kicsit le kell dőlnöm – mondta. Néhány pillanatig még várt. Engem nézett, és talán azt várta, hogy utána megyek. Nem álltam fel, megvártam, amíg becsukja maga mögött az ajtót, s csak néhány másodperccel azután követtem. 

Az ágyon feküdt, amikor beléptem. A saját hibámnak éreztem, hogy szenved, mintha miattam fájna a feje. Tudtam, hogy nem… de olyan érzés volt, és ettől az enyém is lüktetni kezdett. A sötét szobában elejtettem azt a könnycseppet, és még egyet ráadásként.  Fölöslegesen kezdeményeztem azt a komoly beszélgetést. Pusztán azért, mert elbizonytalanodtam a jövőmet illetően. Nem érintette őt. Tudtam, hogy ő is a része lesz. Illetve, reméltem, hogy ő is így akarja. Reméltem, és talán… csak meg akartam róla bizonyosodni, és a legrosszabb utat választottam. Lefeküdtem mellé, amilyen csendesen csak tudtam. Éreztem magamon a füst szagát, s attól mégjobban megfájdult a fejem, de nem törődtem vele. Homlokomat a keze mellé fúrtam az ágyba, és oda gömbölyödtem, közel hozzá, mégis úgy, hogy ne zavarjam. Mielőtt elaludtam volna én is, azt kívántam, bár visszamehetnék egy évvel azelőttre. 

Egy évvel korábban egy barátnőm hatalmas dilemmával küzdött, nem akart a városból hazamenni vidékre elszáradni, mint egy szerencsétlen kóró. Lakótársat keresett, akivel közösben fizetheti a lakbért, s így nem kellett volna haza költöznie a semmi közepére. Engem is megkért, de akkor logikusnak találtam, hogy iskola mellett jobban járok, ha otthon maradok, ahol minden ingyen van, és sok a szabadidőm. Be akartam fejezni az átkozott iskolát, és ha mellette munkát vállaltam volna, a pénzt okosan félre teszem. Ám a munka elmaradt. Pénzem nem lett sehonnan, és a szüleim keményen a torkomra tapostak. Azaz, mindenképpen meg akarták vétózni a drága utazásaimat. 

Drága utazásaimat vidékre, ugyanis senki sem kívánta finanszírozni a kapcsolatomat, és nem is akartam, hogy bárki ezt tegye, de egyelőre egyikünknek sem volt pénze. Talán ez a lehetetlen helyzet vitt rá arra a kegyetlen és keserű beszélgetésre. Melynek semmiféle célja nem volt. Talán egy kis önsajnálkozás. Tudtam, hogy ha haza megyek, a hónapban már nem fogunk találkozni. Idegesített a tudat, hogy csak órák kérdése, és megint nem látom egy hónapig. Tehát azt kívántam, bár elköltöztem volna otthonról, amikor lehetett. Ez megoldaná a problémát. Már nem is azért, mert azt gondolom, hogy akkor több pénzem lenne. Nem. Az összes kajára menne, és a szükséges dolgokra. Viszont, ha az a bizonyos barát nem ment volna haza, én nem látogattam volna meg, és az egész nem így alakul. Nem találkoztunk volna. Nem kellene a pénz arra, hogy őhozzá utazgassak. Mert nem mennék oda. 

×

Felriadtam. A saját ágyamban. Illetve tudtam, hogy a sajátom, de nem az otthoni, egy másik ágy volt. Kimentem a konyhába. Otthon voltam, de nem a szüleimnél. Elkerekedett szemmel néztem a konyhában tevékenykedő Irinát, barátnőmet, akit ezek szerint nem engedtem hazaköltözni. 

– Már megint összeesett. Ez a hülye sütő tehet róla – dobta le az asztalra. Egy adag muffin volt – Tudom, hogy a sütő az oka. Nem először csinálok ilyet, és eddig mindig sikerült. Barátságos napfény lengte be a szobát, én pedig ennek megfelelően egy barátságos mosolyt küldtem neki, majd elhagytam a helyiséget, kirohantam a házból a friss levegőre. A napfény megtévesztett, így nem vettem kabátot, de nem akartam visszamenni érte. Mélyeket lélegeztem, majd a telefonomban kezdtem matatni. De nyoma sem volt bármiféle beszélgetésnek vele. Ő örökre eltűnt az életemből, méghozzá olyan nyomtalanul, mintha nem is lett volna ott. Akárhogyan próbálkoztam, még a nevére sem tudtam visszaemlékezni. Az életem sínen volt. Megszereztem az érettségit, ezt tudtam, és elkezdtem egy régészeti képzést is. Boldognak kellett volna lennem. A kilátástalanságot felváltotta mindaz, amit akartam. 

Óvatosan a dzsekim zsebébe nyúltam. Néhány rubel bujkált benne, ami eszembe juttatta, hogy talán éppen elég lenne a vonatra, de már a hely nevét sem tudtam felidézni magamban. Kitörlődött. Az életem legfontosabb része törlődött ki egy buta kívánság miatt, álom lett csupán; egy lázas, forró álom. Akkor jöttem rá, mennyire fontos is volt, amikor már valóra vált az az ostoba kívánság. Ott álltam az utca közepén, és keserves egyenes csíkra húzódott a szám, ahogy próbáltam elnyelni a könnyeim. Csak arra tudtam gondolni, hogy most milyen rendben van a szobám, helyén az életem, és akkor is kicsikarnék néhány rubelt vonatra, ha le kellene mondanom a háromból két étkezésről egy nap, és az olyan luxuscikkekről, mint az ásványvíz, vagy a tea. Most már senki nem mondaná meg, hogy mit hogyan kell tennem. Csakhogy hirtelen rá is döbbentem, hogy most már nem is akarok csinálni semmit. Semmi egyéb nem számít. 

Vajon ő most mit érezhet? Emlékszik rám? Létezik egyáltalán, vagy tényleg csak álom volt? 

Haza mentem, és a párnámba könnyezve próbáltam visszakívánni az egészet, majd a sírástól kimerülten el is aludtam. 

De semmi. Ezúttal nem sikerült. 

×

– Hihetetlen, hogy még mindig nem felejtetted el azt az álmot – jelentette ki Irina. Fekete kontúrral emelte ki a szemét, és sötéten füstösre púderezte, ahogy körülbelül egy hónapja mindig, ha nem dolgozni indul. Fekete haját kivasalta, és valami nevenincs orosz metálbanda logója virított a pólóján. Egy buliba indult, ahol azok a srácok is fellépnek majd – Velem kell jönnöd, vagy megölnek a képzelgéseid – nevetett, majd kisétált a szobából, de ahogy kilépett, vissza is dugta a fejét.
– Nincs kedvem. Megmondtam – amennyire lehetett, még kisebbre gömbölyödtem az ágyon. már hosszú hónapok teltek el, majdnem egy év, és még mindig csak rá tudtam gondolni. Az arca teljesen elhalványult az emlékezetemben, de amiket mondott, és amiket tett, soha. A mozdulatai… Meg akartam találni, és újra akartam kezdeni az egészet, ha máshogy nem is megy. Nem tudtam tovább nélküle élni. Mintha letépték volna az egyik karomat.
Irina sietős léptei a szekrényemhez vezettek. Kivette azt, amiben még el lehet menni egy efféle buliba úgy, hogy az embert ne nézzék hippinek, majd ledobta az ágyra.
– Öt perced van – mondta.
– Különben is, mikor szerettél bele a metálba? Ugye tudod, hogy az a csávó dobni fog? – Irina vállat vont. Mindig ezt csinálta. Alkalmazkodott. Kicsit irigyeltem is, bár én is tudtam volna alkalmazkodni. Vagy legalábbis nem féltem volna attól, hogy nem tudok majd. Akkor nem lenne minden rendben… csak az az egy dolog, aminek rendben kell lennie. Az éppen elég lenne. 

×

A buli semmiféle izgalmakat nem tartogatott, így szokás szerint, inkább kisétáltam az épületből. Semmi szükségem nem volt a fülledt, zajos metálra, és Irináékra, akik úgy tettek, mintha illenének egymáshoz. Az alkoholgőzös leheletekre… Undorított. Az épület előtt sétálgatva pillantottam meg a csuklyás alakot. Sűrűn fújta ki a füstöt, és közben idegesen toporgott a lábával. Olyan ismerős volt, és olyan rokonszenves érzéseket ébresztett bennem, amilyeneket csak egyvalaki az életem során. Odatipegtem hozzá, mélyet lélegeztem, és a hideg januári levegőbe eresztetem vissza az egészet. Olyan volt, mintha én is füstöt fújtam volna ki. 

– Szia kaszás – mondtam, majd egy másik irányba néztem. Ő lassan rám pillantott, csak úgy félvállról. Nem tűnt részegnek.
– Csá.
– Jól látom, hogy nem ittál még eleget? – nevettem.
– Több, mint egy éve. Leszoktam.
– Miért? – kérdeztem döbbenten, habár nem lepett meg igazán. Nem tűnt elképzelhetetlennek, hogy valaki ne igyon, én sem tettem.
– Nem kívánom… és fáj tőle a fejem, ennyi.
– Ismerős vagy. Ezért is mertelek megszólítani.
– Ha te azt tudnád – nevetett, majd eldobta a csikket.
– Mi a fenét keresel te itt? A vak is látja, hogy te sem akarsz ma itt lenni.
– Egy fesztivált szervezek – mondta büszkén. Rá kellett mosolyognom ezért.
– Nadezsda1 – mondtam, és szőke hajam hátra vetettem a vállamon, majd kezet nyújtottam.
– Nadja. Szép – mondta fél mosollyal az arcán, kérdés nélkül a becenevet hasznáva, mintha tudná, ki vagyok – Igor – mutatkozott be, s az egész olyan volt hirtelen, mint a deja vu. 

Abban a pillanatban biztossá vált. Ő az, megtaláltam, és soha többet nem akarom elveszíteni. Egy ostoba rémálomban sem.


×××

Nadezsda1: Beszélőnév; Remény


Nincsenek megjegyzések:

Olvasók