Mit tennél, ha
lehetne legalább egy kívánságod, melyet arra használhatod, amire csak
szeretnéd? Valószínűleg egészséget, vagy sok pénzt kívánnál. Örök életet,
sikeres karriert, hatalmas házat, vagy egy király autót. Befejezett
tanulmányokat.
Az ember
anyagias teremtmény, s éppen ezen rossz tulajdonsága végett, szinte teljesen
képtelen a boldogságra. Egy boldogtalanságra kárhoztatott faj. Vajon tényleg
azért kaptunk kiemelkedő intelligenciát, mert ekkora kegyben volt részünk?
Vajon az Isten tényleg azért ajándékozta nekünk, mert annyira szeretett minket?
Vagy inkább büntetésből? Mennyivel valószínűbb, hogy csak büntetni akart
bennünket. Arra kényszeríteni, hogy örökkön örökké a létezés miértjén
filozofáljunk, s belekeseredjünk a saját elménk dilinyós fantáziáiba. A
lehetetlen jövőképekbe, melyeket a civilizáció félresiklása eredményezett, a
bizalmatlanságunkba, amit fajtársaink iránt táplálunk.
Arra vagyunk
kárhoztatva, hogy ne tudjunk normális kapcsolatokat kialakítani. Silány agyunk
minél erőteljesebben dolgozik, annál paranoiásabb képzeteket szül.
Bizalmatlanságot, bizonytalan jövőképet.
Szenvedünk.
szenvedünk csupán rövidke életük során, ha nem tudjuk félretenni a filozofálást
erről, meg arról. A jóról, rosszról. Jelenről, jövőről. Szeretetről,
gyűlöletről.
×
Mellettem ült
a padon. Fekete zip-záras felsőt viselt és bőrdzsekit. Akkor már úgy éreztem,
kár is volt elmondani neki ezeket a dolgokat. Hiszen, vagy megoldjuk őket, vagy
nem. Ha nem lehet, akkor nem is kár érte. A mondókám végeztével elcsendesedtem,
és arcát figyeltem, ő a távolba révedt. Kifújta füstöt, megnézte, ahogyan
eloszlik a levegőben a fejünk fölött, majd félszemmel rám pillantott.
– Nem kellene
állandóan ezen agyalnod. Megmondtam, hogy megoldom. Mindent megoldok – hangja szárazon
felszívódott a ködös hajnalban, mintha csak a levegő oldotta volna
részecskéire.
– Nem oldhatsz
meg mindent egymagad – suttogtam magam elé, és elfojtottam egy könnycseppet.
Nem mintha sírós lettem volna, de mindig elérzékenyített, ha fájdalmat okoztam
neki. Csendben magam alá húztam a lábam, és az égre pillantottam. Az égbolt
szürke vattapamacsnak hatott, s a vattából apró cseppekben szitálni kezdett az
eső. Ő felvette a kapucniját, és rám nézett. Ezúttal mindkét szemét az arcomra
szegezte. Egy pillanatra abbahagytam a reszketést.
– Eddig is
mindent magamnak kellett megoldanom.
– De most már
ketten vagyunk.
– És mit akarsz
tenni?
– Én semmit.
Csak veled akarok lenni.
– Akkor nem
értem, hogy miről beszélünk – némi füst került a tüdőmbe, köhögni kezdtem –
bocsi – kicsit elfordult, és próbálta arra engedni a füstöt, hogy ne szálljon rám
az egész. Felállt, lassan az ajtóhoz lépkedett, és kinyitotta azt – Ezt később
megbeszéljük – fordult vissza.
– Nem fogjuk –
mosolyogtam, és jelét sem mutattam, hogy be akarnék menni vele a házba.
– De meg
fogjuk, csak nem most. Fáj a fejem, nem akarom, hogy rajtad csattanjon. Kicsit
le kell dőlnöm – mondta. Néhány pillanatig még várt. Engem nézett, és talán azt
várta, hogy utána megyek. Nem álltam fel, megvártam, amíg becsukja maga mögött
az ajtót, s csak néhány másodperccel azután követtem.
Az ágyon
feküdt, amikor beléptem. A saját hibámnak éreztem, hogy szenved, mintha miattam
fájna a feje. Tudtam, hogy nem… de olyan érzés volt, és ettől az enyém is
lüktetni kezdett. A sötét szobában elejtettem azt a könnycseppet, és még egyet
ráadásként. Fölöslegesen kezdeményeztem
azt a komoly beszélgetést. Pusztán azért, mert elbizonytalanodtam a jövőmet
illetően. Nem érintette őt. Tudtam, hogy ő is a része lesz. Illetve, reméltem,
hogy ő is így akarja. Reméltem, és talán… csak meg akartam róla bizonyosodni,
és a legrosszabb utat választottam. Lefeküdtem mellé, amilyen csendesen csak
tudtam. Éreztem magamon a füst szagát, s attól mégjobban megfájdult a fejem, de
nem törődtem vele. Homlokomat a keze mellé fúrtam az ágyba, és oda gömbölyödtem,
közel hozzá, mégis úgy, hogy ne zavarjam. Mielőtt elaludtam volna én is, azt
kívántam, bár visszamehetnék egy évvel azelőttre.
Egy évvel korábban egy barátnőm hatalmas
dilemmával küzdött, nem akart a városból hazamenni vidékre elszáradni, mint egy
szerencsétlen kóró. Lakótársat keresett, akivel közösben fizetheti a lakbért, s
így nem kellett volna haza költöznie a semmi közepére. Engem is megkért, de
akkor logikusnak találtam, hogy iskola mellett jobban járok, ha otthon maradok,
ahol minden ingyen van, és sok a szabadidőm. Be akartam fejezni az átkozott
iskolát, és ha mellette munkát vállaltam volna, a pénzt okosan félre teszem. Ám
a munka elmaradt. Pénzem nem lett sehonnan, és a szüleim keményen a torkomra
tapostak. Azaz, mindenképpen meg akarták vétózni a drága utazásaimat.
Drága utazásaimat vidékre, ugyanis senki sem
kívánta finanszírozni a kapcsolatomat, és nem is akartam, hogy bárki ezt tegye, de egyelőre egyikünknek sem volt pénze.
Talán ez a lehetetlen helyzet vitt rá arra a kegyetlen és keserű beszélgetésre. Melynek semmiféle célja nem volt. Talán egy kis önsajnálkozás. Tudtam, hogy ha haza megyek, a hónapban már nem fogunk találkozni. Idegesített
a tudat, hogy csak órák kérdése, és megint nem látom egy hónapig. Tehát azt
kívántam, bár elköltöztem volna otthonról, amikor lehetett. Ez megoldaná a
problémát. Már nem is azért, mert azt gondolom, hogy akkor több pénzem lenne.
Nem. Az összes kajára menne, és a szükséges dolgokra. Viszont, ha az a bizonyos
barát nem ment volna haza, én nem látogattam volna meg, és az egész nem így
alakul. Nem találkoztunk volna. Nem kellene a pénz arra, hogy őhozzá utazgassak.
Mert nem mennék oda.
×
Felriadtam. A
saját ágyamban. Illetve tudtam, hogy a sajátom, de nem az otthoni, egy másik
ágy volt. Kimentem a konyhába. Otthon voltam, de nem a szüleimnél. Elkerekedett
szemmel néztem a konyhában tevékenykedő Irinát, barátnőmet, akit ezek szerint
nem engedtem hazaköltözni.
– Már megint
összeesett. Ez a hülye sütő tehet róla – dobta le az asztalra. Egy adag muffin
volt – Tudom, hogy a sütő az oka. Nem először csinálok ilyet, és eddig mindig
sikerült. Barátságos napfény lengte be a szobát, én pedig ennek megfelelően egy
barátságos mosolyt küldtem neki, majd elhagytam a helyiséget, kirohantam a házból
a friss levegőre. A napfény megtévesztett, így nem vettem kabátot, de nem
akartam visszamenni érte. Mélyeket lélegeztem, majd a telefonomban kezdtem
matatni. De nyoma sem volt bármiféle beszélgetésnek vele. Ő örökre eltűnt az
életemből, méghozzá olyan nyomtalanul, mintha nem is lett volna ott. Akárhogyan
próbálkoztam, még a nevére sem tudtam visszaemlékezni. Az életem sínen volt. Megszereztem
az érettségit, ezt tudtam, és elkezdtem egy régészeti képzést is. Boldognak
kellett volna lennem. A kilátástalanságot felváltotta mindaz, amit akartam.
Óvatosan a dzsekim
zsebébe nyúltam. Néhány rubel bujkált benne, ami eszembe juttatta, hogy talán
éppen elég lenne a vonatra, de már a hely nevét sem tudtam felidézni magamban.
Kitörlődött. Az életem legfontosabb része törlődött ki egy buta kívánság miatt,
álom lett csupán; egy lázas, forró álom. Akkor jöttem rá, mennyire fontos is
volt, amikor már valóra vált az az ostoba kívánság. Ott álltam az utca közepén,
és keserves egyenes csíkra húzódott a szám, ahogy próbáltam elnyelni a
könnyeim. Csak arra tudtam gondolni, hogy most milyen rendben van a szobám,
helyén az életem, és akkor is kicsikarnék néhány rubelt vonatra, ha le kellene
mondanom a háromból két étkezésről egy nap, és az olyan luxuscikkekről, mint az
ásványvíz, vagy a tea. Most már senki nem mondaná meg, hogy mit hogyan kell
tennem. Csakhogy hirtelen rá is döbbentem, hogy most már nem is akarok csinálni
semmit. Semmi egyéb nem számít.
Vajon ő most
mit érezhet? Emlékszik rám? Létezik egyáltalán, vagy tényleg csak álom volt?
Haza mentem,
és a párnámba könnyezve próbáltam visszakívánni az egészet, majd a sírástól
kimerülten el is aludtam.
De semmi.
Ezúttal nem sikerült.
×
– Hihetetlen,
hogy még mindig nem felejtetted el azt az álmot – jelentette ki Irina. Fekete
kontúrral emelte ki a szemét, és sötéten füstösre púderezte, ahogy körülbelül
egy hónapja mindig, ha nem dolgozni indul. Fekete haját kivasalta, és valami
nevenincs orosz metálbanda logója virított a pólóján. Egy buliba indult, ahol
azok a srácok is fellépnek majd – Velem kell jönnöd, vagy megölnek a
képzelgéseid – nevetett, majd kisétált a szobából, de ahogy kilépett, vissza is
dugta a fejét.
– Nincs
kedvem. Megmondtam – amennyire lehetett, még kisebbre gömbölyödtem az ágyon.
már hosszú hónapok teltek el, majdnem egy év, és még mindig csak rá tudtam
gondolni. Az arca teljesen elhalványult az emlékezetemben, de amiket mondott,
és amiket tett, soha. A mozdulatai… Meg akartam találni, és újra akartam
kezdeni az egészet, ha máshogy nem is megy. Nem tudtam tovább nélküle élni.
Mintha letépték volna az egyik karomat.
Irina sietős
léptei a szekrényemhez vezettek. Kivette azt, amiben még el lehet menni egy
efféle buliba úgy, hogy az embert ne nézzék hippinek, majd ledobta az ágyra.
– Öt perced
van – mondta.
– Különben is,
mikor szerettél bele a metálba? Ugye tudod, hogy az a csávó dobni fog? – Irina vállat
vont. Mindig ezt csinálta. Alkalmazkodott. Kicsit irigyeltem is, bár én is
tudtam volna alkalmazkodni. Vagy legalábbis nem féltem volna attól, hogy nem
tudok majd. Akkor nem lenne minden rendben… csak az az egy dolog, aminek
rendben kell lennie. Az éppen elég lenne.
×
A buli
semmiféle izgalmakat nem tartogatott, így szokás szerint, inkább kisétáltam az
épületből. Semmi szükségem nem volt a fülledt, zajos metálra, és Irináékra,
akik úgy tettek, mintha illenének egymáshoz. Az alkoholgőzös leheletekre…
Undorított. Az épület előtt sétálgatva pillantottam meg a csuklyás alakot.
Sűrűn fújta ki a füstöt, és közben idegesen toporgott a lábával. Olyan ismerős
volt, és olyan rokonszenves érzéseket ébresztett bennem, amilyeneket csak
egyvalaki az életem során. Odatipegtem hozzá, mélyet lélegeztem, és a hideg
januári levegőbe eresztetem vissza az egészet. Olyan volt, mintha én is füstöt
fújtam volna ki.
– Szia kaszás –
mondtam, majd egy másik irányba néztem. Ő lassan rám pillantott, csak úgy félvállról.
Nem tűnt részegnek.
– Csá.
– Jól látom,
hogy nem ittál még eleget? – nevettem.
– Több, mint
egy éve. Leszoktam.
– Miért? –
kérdeztem döbbenten, habár nem lepett meg igazán. Nem tűnt elképzelhetetlennek,
hogy valaki ne igyon, én sem tettem.
– Nem kívánom…
és fáj tőle a fejem, ennyi.
– Ismerős
vagy. Ezért is mertelek megszólítani.
– Ha te azt
tudnád – nevetett, majd eldobta a csikket.
– Mi a fenét
keresel te itt? A vak is látja, hogy te sem akarsz ma itt lenni.
– Egy
fesztivált szervezek – mondta büszkén. Rá kellett mosolyognom ezért.
– Nadezsda1
– mondtam, és szőke hajam hátra vetettem a vállamon, majd kezet nyújtottam.
– Nadja. Szép –
mondta fél mosollyal az arcán, kérdés nélkül a becenevet hasznáva, mintha tudná, ki vagyok – Igor – mutatkozott be,
s az egész olyan volt hirtelen, mint a deja vu.
Abban a pillanatban biztossá
vált. Ő az, megtaláltam, és soha többet nem akarom elveszíteni. Egy ostoba rémálomban sem.
×××
Nadezsda1: Beszélőnév;
Remény
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése