1. fejezet; Az utolsó csók

Futottam, rohantam a mocskok elől. Esélyem sem volt ellenük. Egy halott horda ellen, egyetlen lány egymagában. Mindig is úgy gondoltam, hogy ÉN Haragban a világgal… Sosem volt ennél nagyobb harag a világ és énközöttem. Megadta, amire vágytam, és az arcomba dörgölte a tényt, hogy nem vagyok elég hozzá. 

Kétségbeesetten igyekeztem a poros betonon függőlegesben maradni, s olyan sebesen kapkodtam egymás után barna csizmáimat, hogy az veszett nagy porfelhőt kavart a délutáni nap lenyugvó fényében. 

×

– Jó. Vissza az egész – fojtotta belém a szót ingerülten – Igazad van, hülyeség volt, mindketten tudjuk, hogy állsz hozzá. Én sem gondoltam volna, hogy egy nap felvetődik ez a lehetőség, de… ez az ügy most komolynak látszik. Csak ez volt az oka. De igazad van, ne is beszéljünk róla többet – magyarázta, és szóhoz sem tudtam jutni. Csak álltam ott, az arcom, mint egy viaszbábé. Nem számítottam rá, hogy valaha bárki is meg szeretné majd kérni a kezem. Nem is akartam volna igent mondani senkinek, talán egy embert kivéve. Azt, aki pillanatokkal ezelőtt felvetette nekem az ötletet. Mégsem szóltam semmit, nem tudtam mit válaszolni. Csak álltam ott és néztem mereven, ő pedig sebtében visszavonta a dolgot. Szerettem volna elmondani neki, hogy téved, és… szerettem volna közölni vele, hogy szeretem, és jó, legyen. Hogy házasodjunk össze és… de nem. Tudtam, hogy ha ezek után elmagyarázom neki, hogy a hosszú pillanatokig, talán percekig tartó csönd mögött egy boldog igen lapult, csak túl félénk volt előjönni, valószínűleg azt gondolná; szánalomból egyeztem bele. Aztán pedig megsértődne, amiért szánalom házasságot akarok vele kötni. Nem akartam bántani, de már késő volt kijavítani a dolgot.

– Hát jól van. Ez megbeszéltük.

– Én beszéltem meg.

– Igen – motyogtam – Te beszélted meg. Magaddal – utaltam helytelen következtetésére, de semmi.

– Mindegy, nem is érdekes. Az a papír úgysem jelent semmit.

– Fölösleges papírmunka.

– Az – bólintott, és elnézett a vállam fölött, egyenesen a fák közé. – Egy helyi nő szerint ilyenkor járnak a szellemek – jelentette ki komoran, majd meggyújtott egy cigit. Közben úgy tettem, mintha az órámra néznék, ami nem volt.

– Nem éjfélkor?

– Nem – rázta a fejét, és kifújta a füstöt. – Ilyenkor. Kettő után. Hallgasd csak! – mutatott maga elé, engem pedig rettenetesen zavart, ahogy a cigit húzgálja az orrom előtt. Minden lélegzetvétellel, egy lépéssel közelebb éreztem magam a halálhoz. Nem mintha különben nem arra tartanánk mind. 

Valójában nem azzal volt a probléma, hogy féltem a haláltól - habár igaz, hogy nem passzív dohányzás következtében kialakult tüdőrákban akartam elpusztulni -. De nem is a szaga volt a fő zavaró tényező - Igaz, az is irritálta a nyálkahártyám -. Egyszerűen csak attól féltem, hogy idővel engem is hozzászoktat, és hiába vagyok csak nézője, lassan én is rá fogok szokni. Nem nekem való volt a káros szenvedély… egyik sem. Nem álltak volna jól. Arról nem is beszélve, mennyire idegesítő volt, hogy olyan szexinek tartom ezt az undorító cselekvést, ahogy minden egyes alkalommal a szájához emelte, mélyet szippantott, majd kifújta a füstöt. Olyan arcot vágott hozzá, mintha a világot mentené meg azzal, amit tesz, és időnként egyik lábáról a másikra helyezte a súlypontot. Tudtam, hogy mérgezi magát, és függ tőle, ez még undorítóbbá tette az egészet. Gyengeség, ha az embernek szüksége van valamire mindenáron, és nélküle egészen más emberré válik. Hátráltam egy lépést, amikor rájöttem, hogy nekem ő jelenti ezt. Gyenge vagyok én is. Ő is.

– Nem hallok semmit.

– Éppen ez az. Minden elcsendesedik, az állatok... Az idegeid pedig pattanásig feszülnek – bal kezének ujjait összeérintve magyarázott, s erre a mondatra szétnyitotta őket a szétpattanást illusztrálva ezzel – Kipróbáltam a városban is. Gondoltad volna, hogy a belváros kiürül, és szó szerint egy élőlényt sem látni az utcán, és ha mégis, az zavarodottan siet? – megráztam a fejem. A fejére húzott kapucnival úgy nézett ki, mint maga a kaszás.

×

Hogy mennyire nem számít már a mi világunkban a túlvilág. Nem létezik már, megtelt. A hátizsák nehezen csüngött a vállaimon, reméltem, hogy nem szakad ég el. Néhány üveg ásványvíz és pár doboz fájdalomcsillapító volt benne. Az összes, amit a benzinkút polcain találtam. Nevetséges, hogy miket nem árultak egy hétköznapi benzinkút polcain. Ez az eszeveszett ostobaság ment meg a véget nem érő fejfájástól, azt hiszem. 

Egy földön fekvő hulla mellett fém bot fénylett fakón a rárakodott portól. Azonnal megálltam, felkaptam, és beledöftem a hozzám legközelebb járó zombi oszladozó koponyájába, majd fellöktem vele a többit. Csak futottam tovább, hátra se néztem. Néhány méter választott el a fehér furgontól. 

×

Fekete motoros kesztyűt viselt műbőrből, már csak a fekete baseball sapka hiányzott. Azzal volt teljes a kép. Végre elnyomta a csikket, és egy tartóba dobta, majd bement az ajtón, én pedig követtem. Éreztem, hogy feszült közöttünk a levegő, de biztosan nem a szellemjárás miatt. Azt hiszem megbántottam őt, méghozzá teljesen fölöslegesen. 

Bent lerúgta a cipőjét, és néhány fát pakolt a tűzre.

– Így. Na, most majd jó meleg lesz. Nem fogsz fázni – mondta. A „nem fogsz fázni” nála körülbelül azt jelentette, hogy;» megsülsz, mint egy csirke a grillen«. Szorosan átöleltem. 

– Nem akarsz még aludni? Rád férne – Még nem voltam álmos, és legszívesebben kihasználtam volna a vele töltött utolsó éjszakát, de én holnap hajnalban haza utazom, őt pedig behívták a közeli kisvárosba. Állítólag valami sürgős nemzetbiztonsági ügy, a környék összes fegyveresét várják holnap reggel szolgálatra jelentkezni. Már akik még nincsenek ott. Milyen szerencse, hogy a honvédség végre összekaparta magát, és normális katonákat képeznek normális felszereléssel ellátva. Talán a kilátásban lévő újabb háború nyitotta fel a szemüket. Minden megye saját kiképzőtáborral büszkélkedhetett, ami nem kis szám, és újra kötelezővé tették a katonaságot. 

Igyekeztem nem a másnap reggelre gondolni, és arra, mennyire megbántottam, csak feküdtem a karjaiban, és próbáltam elaludni. 

Álmomban tűzharcba keveredtünk, én is ott voltam, pedig nem is értek a fegyverekhez. Csak szeretnék. Engem meglőttek, aztán végig kellett néznem, ahogy szitává lövik, csak mert segíteni akart rajtam. 

Többször is felriadtam, mindig valami effélét szakítottam félbe. 

– Ne aggódj, nem sokára találkozunk – bíztatott. Ráemeltem riadt tekintetem, majd újra a jegyemre. Már ezerszer megnéztem, és meg is tanultam, hogy a hatvannégyes az én helyem, de muszáj volt valahová néznem, nehogy elbőgjem magam a búcsúzkodás közepette. Éreztem, hogy most tényleg búcsúzunk, és ez lesz a leghosszabb idő, amit eddig távol töltöttünk egymástól. A kapcsolatunkat nem is féltettem. Tudtam, hogy ki fogja bírni, mert van olyan erős. Vagy ami nem olyan erős, azzal egyébként is elpazarolt idő foglalkozni. 

Őt féltettem. Féltem, hogy baja esik, és féltettem magamat, hogy olyan határtalanul magányos leszek, ha majd nem fogjuk tudni tartani a kapcsolatot. Talán hónapokig… 

Végig simítottam az arcán, ő pedig magához húzott egy utolsó forró csókra. Meg akartam magyarázni a tegnapi kis félreértést, hogy mégse úgy váljunk el, de beállt a vonatom. Felmásztam a meredek lépcsőn, ő pedig feladta nekem a csomagom, és egy fáradt integetéssel hosszú-hosszú időre elbúcsúztunk egymástól.

×

Talán örökre…