Zuhanás

Igyekeztem óvatosan lépkedni, és meg voltam győződve róla, hogy ez sikerül is, ám a fogyasztott italmennyiség valószínűleg ennek ellenére sem engedte. Lassan a tető széléhez értem, már nem is azért, hogy megcsodáljam a várost, nem tudtam, hogy minek mászkálok. Azt hiszem, szenvedtem, ahogy mindig, és azt hittem, ettől jobb lesz. Még ebben az állapotomban is tudtam, hogy óriási baromságot csinálok, és néha gyűlöltem magam azért, akivé váltam. Mindezt az első alkalomnak köszönhetem. 

Emlékeztem a másnapi sűrű, szürke égboltra, mely úgy nehezedett fölénk, mint valami figyelő állat. Figyelte a zsákmányt, mi pedig, a hétköznapi ember, iszonyodtunk tőle, mert tudtuk, hogy az áldozatai vagyunk. Áldozatnak éreztem magam. Vajon tényleg tőle iszonyodtam, vagy magamtól? Magamtól, és attól, akivé válni akartam. 

Gondolatmenetemet akkor egy fiú szakította meg. Egy mozgássérült fiú, aki közvetlenül mellettem ült a buszon, én pedig csak álltam ott, s a busz hirtelen fékezésére ő rágurult a lábamra. „Elnézést, ugye nem mentem önre?” – kérdezte. Tekintetében a szokott aggodalom, nyilvánvalóan nem az első eset. A hanglejtés igazán tisztelettudó. Nyugtatólag bizonygattam, hogy semmi baj nem történt. 

Hogy miért akartam valaki mássá válni, és miért volt ez akkor hát mégis visszataszító? 

Nem születtem tipikusan egyszerű embernek, s mint ilyen, hatalmas akaraterő, és tudatos ellenállás óvott meg generációnk szörnyű betegségétől, az alkoholizmustól, és efféléktől. Már nem is azért, mert ki akartam lógni a sorból, egyszerűen a hihetetlenül szilárd erkölcsi képzelgéseim nem engedték. A fejemben ott volt egy egész könyvre való szabály, aminek meg kellett felelnem, és az engem körülvevő embereket is úgy válogattam, hogy ezeknek tökéletesen megfeleljenek. Nem is voltak túl sokan, azt meg kell vallani. 

Egy tipikus mai simán csak úgy nevezne, hogy; Unalmas. Talán az is voltam. Unalmas, szürke. A körülöttem élő emberek pedig nem próbálkoztak sokáig a betörésemmel, mert nyilvánvalóan lehetetlen volt. Nekik a hetet egy hatalmas buli tartotta össze, én szívesebben megnéztem egy egyszerű horrort, ami végül sok esetben nem is tetszett. 

Senki nem értett, senki nem is akart a társaságába, engem pedig abszolút nem zavart a dolog. Tökéletesen elvoltam a magam világában, a saját sötét vermemben. 

Amíg nem találkoztam ővele. 

Megértett, sokban hasonlítottunk. Talán kicsit az ízlésünk is, de az még nem kopott össze eléggé, és azt hiszem a világnézetünk is hasonló volt. Szerettem vele olyan dolgokról beszélgetni, ami túl mély ahhoz, hogy más is értse. Mások nem értették, és őrültnek, elvontnak neveztek. Ahogy őt is sokan. Ő értette, néha olyan szavakat használt, és olyan gondolatokat vetett fel, amiket én magam is éppen ugyanúgy, vagy csak hasonlóképpen gondolok. Ez tetszett, és az érdeklődési körének nagy része az, ahogy velem bánt, ami köztünk volt. Egy láthatatlan kapocs. Mintha életem korábbi éveiben azért lett volna hiábavaló minden próbálkozásom egy szerelemre, mert őt vártam. 

Az egyetlen eltérés közöttünk, és talán a legnagyobb, és ijesztőbb; Egy hatalmas szakadék módjára terült el közöttünk. Féltem, hogy ez lesz az, ami egy nap tönkretesz mindent, egy egyébként olyan jó dolgot. Az ő életében fontos szerepet játszott, hogy a társaság középpontjában álljon, és mindig ott legyen, ahol szórakoztató a társaság és van némi alkohol. S habár a saját elmondása szerint kiélte már ezt az időszakát, én mégsem bírtam elviselni, ahogyan egyszerűen csak oda veti; Igen. Néhányat, mikor afelől érdeklődnek, iszik-e a pálinkából. Tudtam, hogy eltúlzom, mégsem parancsolhattam annak, amit érzek. A rossz érzéseknek a jövőre nézve. 

Csak két rosszabb volt annál, amikor láttam, hogy iszik. Az, amikor tudtam, hogy iszik, de nem voltam ott. Vagy, amikor próbálta elhitetni, hogy nem iszik, de én úgy sejtettem, hogy igen. Olyankor gondolkodtam el felőle, hogy talán mégsem vagyunk egymáshoz valók. Nagyon sokszor felmerült bennem, hogy abba kell hagyni még mielőtt nagyon belemegyünk, de akkor már késő volt. Túlságosan szerettem, és az alkohol volt az a szuka, akire egyedül féltékeny voltam. Úgy gondoltam, az lehet az egyetlen, aki megronthatja a kapcsolatunkat. Mégsem vehettem rá, hogy ne csináljon valamit, ami nélkül élnie nem lehet. Hiszen milyen buli az, amiben nem lehet lerészegedni? Az csak üldögélés egy kanapén egy idegen lakásán, aki halál unalmas, és a vendégek szívesebben küldenék inkább a pokolra, mintsem még egy pillanatot a buliján töltsenek. Egészen más oldalról igyekeztem megoldani a problémát. Nem akartam rajta változtatni, ő tökéletes volt. Egy felnőtt ember, saját élettel, és én ennek az embernek adtam oda a szívem. Mivel nem akartam, hogy olyasmit csináljon, amitől ilyen szinten képes vagyok megundorodni tőle, de nem akartam megváltoztatni sem; EGY ÚT MARADT. 

Nekem magamnak kellett megváltoznom, s amikor erre rájöttem, elhatároztam, hogy; „úgy bebaszok, mint a szar” legalább egyszer. Nem tettem semmit, nem említettem senkinek, csak vártam az alkalmat, ami eljött. Rövid idő után, alig néhány nap múlva eljött, és ó, milyen tökéletes alkalom volt az. Soha jobb lehetőség. Megragadtam. 

Végtére is csak az volt a kérésem, hogy mindig mindenből éppen ugyanannyit kapjak, amennyit ő is, se többet, se kevesebbet. Tudtam, hogy nekem az akkor is elég lesz, ha aznap visszafogja magát, sőt, sok is. Nem zavart. Ha kinyírom magam, akkor legalább a szerelem nevében tettem, ha megmaradok, egy lépéssel közelebb leszek hozzá. 

Meghasonlottam önmagammal. Olyasmit akartam magamból faragni, ami ellen egész odáig harcoltam. 

Nyugodtan, óvatos egymásutánjában csurgattam le a maró löttyöt szegény, erre fel nem készült torkomon. Bármilyen ostobán hangzik, rövidesen majdnem olyan volt, mint, amikor kilenc évesen agyrázkódást kaptam, amint fejjel belefúródtam a földbe, ahogy elestem a biciklivel. Akkor is próbáltam feltűnés nélkül kihordani két lábon. Talán akkor jobban is sikerült. 

Semmi egyebet nem éreztem, csak azt az undort magam iránt. Le kellett küzdeni. Nem lehetett mást csinálni, le kellett küzdeni. Így tettem. Az első után a cucc egyre gyorsabban csúszott le, nem kellett félnem, hogy kihányom, még mielőtt lenyelném. Tényleg nem éreztem semmit, ha csak azt nem, hogy a végtagjaim nem léteznek többé. Illetve a gravitáció szűnt meg körülöttük, olyan könnyedek lettek. Csupán ötig? Számoltam emlékezetem szerint. Elképzeltem, magam, ahogy teljesen normálisan viselkedtem, ami valószínűleg rohadtul nem volt úgy, de én igyekeztem… később nem mertem megkérdezni, mert szégyelltem magam, azután pedig nem volt már aktuális. Bevallom, kíváncsi lettem volna, mennyire sikerült tartanom magam a saját elveimhez, ameddig tényleg el nem értem a „saját hányásában” fetrengős szintre, azaz be nem zárult mögöttem az aranycső. Igen, egy aranycsőben hátráltam, és a valóság volt a bemeneti nyílás, s az lassanként szűkült, mígnem végleg megszűnt létezni. Kár érte. Pedig az ember milyen szépen ki tudná ismerni az igazi önmagát részegen azt, aki ő valójában. Hiszen, ha feloldódik a kontroll, amit a társadalom kényszerít rád, és te magadra… hát nem felszínre tör a valódi én? Mennyire vagy őszinte? 

Körülbelül ott veszítettem el a fonalat véglegesen, amikor feladtam. Nagyon sokáig küzdöttem ellene, és igyekeztem minél több alkoholt juttatni a szervezetembe, úgy, hogy közben az agyam végig tiltakozott a felszívódása ellen, ám ez kevésbé sikerült, mint szerettem volna. Az utolsó határozott emlékemben a vécé fölé hajolva igyekeztem meggyőzni magam, hogy ha sikerül felállnom, akkor már jól vagyok. De félúton meggondoltam magam, és feladtam a küzdelmet, hagytam, hogy maga alá gyűrjön néhány aprócska pálinka, és tehetetlenül a vécére rogytam arccal. Végig ott volt mellettem, akkor eszméltem fel rá, hogy nem is vagyok benne biztos, mikor került oda. Gondolkodtam rajta, de hiába. Ahogy az igyekezetem is hiábavaló volt. Se gondolkodni, sem pedig hányni nem tudtam érdemben, ellenben éreztem, ahogy forog a szoba, és semmit nem akartam jobban, mint „leállítani végre a picsába.” 

Megkértem, hogy ne hagyjon ott. Számomra ez jelentette a megsemmisülést. Mostoha marionett bábként rostokoltam a vécé mellett, és könyörögtem, hogy ne hagyjon ott, amikor normális esetben elzavartam volna. Pont ő az, akinek nem kellett volna látnia ezt a jelenetet. Nem akartam végleg kiábrándítani magamból, de ott, akkor már mindegy volt. Mindegynek éreztem, mint egy haldokló. Ennek ellenére nem estem kétségbe, tudtam, hogy vége lesz, és akkor végre a szoba is megáll, és nem kell többet erőlködnöm, hogy kijöjjön a java. 

Néhány határozatlan emlék erejéig vissza-visszatértem a valóságba, pont mindig akkor, mikor sikerült valamit újra visszaküldeni a természetnek. Az este további részére nem emlékszem, és azt, amit én szoktam, most ő csinálta meg helyettem. Elintézte, hogy egyben ágyba kerüljek, s ezzel bebizonyította, hogy szeret. Ténylegesen, nem csak üres szavakkal. Tudtam, hogy haragszik, mert sajnos többre emlékeztem, mint kellett volna. Nem akartam, hogy haragudjon, de eltökéltem, hogy ezentúl is sokszor kell majd neki.

Mellette ébredtem az ágyban; éltem. Az aznapi közérzetemet inkább a szégyenem, mint a fejfájásom, hányingerem, és szédülésem, csapta agyon. Harcos vagyok, a fizikai megpróbáltatást el tudom viselni, bármi legyen is az. De azt a lelki törést, amit a saját magam gyengesége, és az okozott, hogy ott és akkor feladtam a harcot… semmi sem tudta begyógyítani. 

S habár igyekezett úgy viselkedni, mint aki nem néz rám másként… éreztem, hogy akkor is túlzásba estem. Hiába nem néz rám másként az elmondása alapján. Én másként nézek magamra. Sosem leszek, és nem is akarok ugyan az lenni többé, aki annak előtte voltam, az nem illik össze ővele. 

Megfogadtam, hogy soha többet nem iszom hányásig, de… azt is megfogadtam, hogy nem fogom letenni a fegyvert. Szeretem őt. Nem lehet, hogy ez az egyetlen probléma vessen véget ennek a kapcsolatnak. Azt nem fogom hagyni. 

Leléptem a tető pereméről, és zuhanni kezdtem. Nem ezt akartam, de mire rájöttem, már késő volt. Éreztem, ahogy a szívverésem felgyorsul, és kapkodni próbálom a levegőt, de ez nem egészen sikerült. Túl gyorsan zuhantam. Hirtelen pánik tört rám, az a rettenetes félelem, amitől visszataszító vigyor kúszik szét az ember arcán, hogy majd’ körbeéri. Egy ostoba mosollyal a képemen vettem tudomásul, hogy nekem lett igazam;

Mégsem az alkoholmérgezésbe fogok belepusztulni. 

– Mi a fenéért akartál annyira, amikor nagyon jól tudtad, hogy nem vagyunk összevalók? – kérdeztem magam elé suttogva még utolsó lélegzetemmel, de ő ezt már nem hallhatta. Nem volt ott.

Zajos becsapódásomra hangyabolyként került elő a jól ismert tömeg. Sikoltoztak, és hangosan magyarázták egymásnak, ami történt. Valaki mentőt hívott, és rendőrt de már hiába. A mentősök nem tudtak segíteni szétmállott testemen. 

Meghaltam.