Nadja és Igor #13 - Ház az erdő mélyén

– Azóta újra rágom a szám idegességemben, nyílt sebekkel van tele. Egyfolytában azt várom, hogy megszólaljon az ébresztő, és kiderüljön, hogy ez megint csak egy álom. Könyörtelen fantáziám gyalázatos játéka.

– Korábban is voltak vele ilyen álmaid?

– Voltak.

– Mifélék?

– Tivornyák, füvezés, drogozás. Minden, ami kell. Mindig szenvedtem. El akartam hagyni.

– Más álmaid is voltak vele?

– Igen, de csak egyre emlékszem. Közvetlenül a szakítás előtt álmodtam.

– Mi volt az?

– Valaki csöngetett, mikor kinyitottam az ajtót, ő állt előtte. Nagy hátizsákkal érkezett, hozzám jött. Kicsit helyre akartam hozni magam, ezért bementem a fürdőszobába, de mire kijöttem… indulni készült. Kértem, hogy ne menjen el, ne hagyjon el. Azt mondta, nem maradhat, de értem jött. Azt mondta, azért jött, hogy elvigyen.

– Miért hagytad el az országot ezután?

 – Ismered az érzést, amikor a hely, ahová mindig elbújtál a világ elől… nem biztonságos többé?

A kis szobám volt a kuckó, az örökké biztonságos vackom, ahová mindig elbújhattam a világ elől. Pár nap alatt regenerálódtam, és minden visszaállt a régi kerékvágásba. Azután megtörtént. Elveszítette azt a képességét, hogy magába szívta a bánatom. Vagy egyszerűen csak telítődött, és nem képes már befogadni több fájdalmat.

Mintha gyógyítás helyett inkább feltépné a sebeim. Eszembe juttatta azokat a közös pillanatokat, amik valójában nem is voltak közösek… Csak pillanatok, amikor próbált belém kapaszkodni, én pedig kezet nyújtottam felé. Részemmé vált, összeolvadt az életünk minden pillanata akkor is, ha valójában soha nem is volt ott igazán. A dolgai a lelkembe ivódtak, mint a szurok a húsba, nyomot hagytak bennem, és megváltoztattak engem is. Mindenről ő jut az eszembe. Ahogy volt, ahogy voltunk… ahogy lehettünk volna.

A hűvös vidéki levegő cigifüsttel vegyül, a tejút, a fa ropogása, és az a gatyarohasztó meleg, amit a kályhával csinált. „Hozok még fát.” Az ölelése, és a tekintete, amivel elhitette… hogy szeret. A puszta, a fasor az éjszakában. A hangulatosan megvilágított szoba ott a világ végén. Mintha az apokalipszis elől menekültünk volna oda. A gonosz szálloda a maga kis szellemeivel. Az energiaital, mogyorós csoki, az a rossz tea, amit csinált. Ahogy csupaszon rohangált fel-alá.

– Ahogy a sztoridat ismerem, nem mintha megérdemelné a figyelmed.

– Kezdem úgy érezni, hogy sosem érdemelte meg.

– Akkor nem értem, hogy miért vesztegeted rá az időd.

– Nem vesztegetem rá. Nem teszek semmit. Csak emlékszem, és erről nem tehetek.

– Tönkreteszed vele magad.

– Ő tett tönkre.. Tönkretett azzal, ahogy apránként és észrevehetetlenül beszivárgott az életembe, és mindenhol lerakta a mérgét. Kis üvegcsék mindenütt, amik akkor robbannak fel, amikor azt hiszed, már nem is fontos az egész. Tönkre tett, amikor az új csajával mért össze. Azt hitte, nem tudom. Azt hitte, ha letagadja, elhiszem. Pedig akkor már egy szavát sem hittem. Ő… TETT… TÖNKRE…

– Szeretted őt?

– Ez bonyolult kérdés.

– Már hogy lenne bonyolult? Ez egy nagyon egyszerű kérdés. Szeretted őt, vagy sem?

– Bonyolult. Azért bonyolult, mert ő nem egyszerű eset.. ahogy én sem vagyok hétköznapi.

– Nem értem, mire gondolsz.

– Születésemtől képtelen vagyok a szeretetre.

– Értem. De ő miért bonyolult eset?

– Mert beteg.

– Beteg?

– Beteg. Ahogy én.

– Miből gondolod, hogy beteg vagy?

– Egy pszichiáterrel beszélgetek róla.

– Ez nem jelenti azt, hogy beteg vagy.

Nadja megvetően nézett a doktornő szemébe. Hunyorgott a dühtől.

– Mesélj akkor a bonyolult érzéseidről. Hogy kezdődött el?

– Megismertem. Szimpatikus volt – a lány elhallgatott. Megvonta vállait.

– Miért volt szimpatikus?

– Úgy tűnt, nem akar felszedni. Beszélgettünk. Azt gondoltam, hogy nagyon jó barátok lehetnénk, hasonló volt az érdeklődési körünk, és nagyon úgy tűnt, hogy a világnézetünk, és az elméleteink is azok.

– Hogyan jöttetek össze végül?

– Kevés volt az idő.. Megkértem, hogy legyünk inkább barátok, de ő azt mondta, neki az nem megy. Választás elé állított, és nekem el kellett döntenem, hogy soha többé nem látom, vagy belemegyek egy távkapcsolatba valakivel, akit még egy hete sem ismerek.

– Tehát, jól értem? Nyomás hatására döntöttél?

– Igen. Szükségem lett volna még időre.. De haza kellett mennem. Azt hiszem, még legalább két-három hét kellett volna, hogy megnyíljak előtte, de nem volt két-három hetünk. Megsajnáltam, ahogy nézett. Ártatlan és vágyódó volt.

– A sajnálat miatt kezdtél kapcsolatba vele? – kérdezte lekezelően.

– Nem! A sajnálat volt, ami ráébresztett, hogy érdekel, mi van vele. Érdekelt, hogy mit érez. Korábban senkivel kapcsolatban nem éreztem ilyet. Pedig nagyon sok mindenkit üldöztem már el magam körül. De fikarcnyit sem érdekelt, hogyan éreznek. Soha meg sem válogattam a szavaim.

– Mi volt benne olyan különleges?

– Láttam benne valamit. Ő nem olyan volt, mint a többi ember. Látszólag vidám, átlagos, talán túlságosan élettel telt. A tekintetében azonban láttam valamit… egy másik őt, egy magányos, szomorú valakit, akinek űr van a lelkében, akinek hiányzik valami az életéből, és ezt az űrt féktelen életmóddal próbálja betölteni. De az űr tovább tátong, és tágul az évek múlásával, ahogy fogynak a dolgok, amiket még nem próbált ki. Fogynak az újdonságok, s őbelőle pedig fogy az élet. A szavai derűsek voltak, a hangja vidám. Sosem viselkedett másként, mindenki felé életvidámságot, és idétlen jókedvet sugárzott. De az a tekintet. Megtört sóvárgó. Éreztem, hogy be akarom tölteni azt az űrt a szívében.

Találkoztam már szánalmas alakokkal, magányosokkal, vigasztalhatatlanokkal, és természetemnél fogva szerettem volna segíteni rajtuk… de ő nem ilyen volt. A magányában semmi szánalmasat nem lehetett felfedezni, megtörtségében semmi gyengeséget. Erős volt. Olyan valaki, akinek összetörték a lelkét, de az összeforrt, és csak még erősebb lett. Olyasvalakit, aki a külső rétegén belül őrzi egykori önmagát, akit nem tudott szeretni, mert más sem tudta szeretni. Úgy éreztem, hogy a szeretetem be tudná tölteni a lelkében tátongó ürességet, s cserébe az övé az enyémet. Mint a puzzle darabkák, ahol az egyiknek hiányossága van, ott a másik tölti ki a képet. Úgy éreztem lehetnénk egy két darabos puzzle melyet, ha összeraknak, többé sosem választhatnak el, s kettejük közösen kialakított képéből ablak nyílik egy sokkal szebb világra, ahol mindenki megkapta azt, amire szüksége volt.

– Szóval nem tartod elhamarkodott döntésnek?

– Nem. Mindenképpen így döntöttem volna. Csak kételyek nélkül tudtam volna haza menni, ha megkapom a szükséges időt.

– Voltak kételyeid?

– Folyamatosan.

– Miféle kételyek?

– Hogy egymáshoz valók vagyunk-e. Hogy az életvitelünk megfelel-e majd a másikénak a jövőben. Megmondtam neki előre, hogy én hosszútávra tervezek. Szükségem volt arra, hogy ő egy olyan valaki legyen, akivel le lehet élni egy életet úgy, hogy az ne egy valóra vált rémálom legyen.

– Az lett volna?

– Sokszor gondoltam így. Sokszor voltak kételyeim az egész kapcsolat alatt.

– Miért nem vetettél véget a kapcsolatnak, amikor először érezted, hogy nem neked való az az élet?

– Nem tudom. Órákig szenvedtem. Ott ültünk a stúdióban, és haldokoltunk. Éreztem, hogy szarul van, és éreztem, hogy érzi. Tudta, hogyan érzek. Azt hiszem, rosszul esett neki, és… rádöbbentem, hogy nekem kell rugalmasabbnak lennem. Az én személyiségem… rugalmas, ő pedig valaki olyan, akit éppen azért kedveltem meg, aki. Minél több időt töltöttem vele, annál biztosabb voltam benne, hogy jó döntést hoztam azalatt a hirtelen nyomás alatt. Tudtam, hogy kell. Akartam, és akartam, hogy működjön. Engem könnyen lehet irányítani, akár egy marionett bábot. Ha valaki képes kezelni, nagyon jó dolgok jöhetnek létre a kettősünkből.

– Ő tudott kezelni?

– Nem.

– Hogy hogy?

– Rájöttem, hogy ő is beteg.

– Is?

– Igen. Ahogy én. Volt neki egy másik…

– Egy másik mi?

– Másik személyisége. Neve is volt, ketten voltak. Beleszerettem az egyikbe, mert ő pont hozzám való volt, de a másik utált titokban. Neki egy olyan nő kellett volna, aki csak úgy van, és tökély, akihez alkalmazkodni lehet, és amikor észrevette, hogy én képes vagyok alkalmazkodni hozzá, csak várnia kell… rájött, hogy neki nem ez kell. Utálta magát, és változni akart… de én nem voltam alkalmas arra, hogy megváltoztassam, mert annak szerettem, aki ő volt. Elfogadtam. El akartam fogadni… ha nehéz is volt néha. Sőt, fel akartam venni a ritmusát. Ezért összezavarodott, és felülkerekedett a másik énje, aki nem szeretett, és folyamatosan próbálta ellenem hangolni, ő pedig küzdött saját magával.

– Miért utálta magát?

– A démonjai miatt…

– Miféle démonok?

– Úgy tartotta, hogy az emberek minden bűnük után kapnak egy árnyékot, azaz egy démont maguk mögé, ami megkeseríti az életüket. Ő így akart elmenekülni önmaga elől, hogy elrejti azt, aki ő, és felveszi az én személyiségem. Kaméleon volt.

– Nem értem, mi volt a baj mégis.

– Nem volt teljes a személyiségem. Mikor észrevettem a hiányosságaimat, igyekeztem kipótolni az ő tulajdonságaival.

– Hogy érted, hogy kaméleon?

– Ő így nevezte a jelenséget. Alkalmazkodik a környezetéhez. Leutánozza azt.

– Azt mondod, küzdött saját magával… miért?

– Mert szégyellte, hogy nem tudja betartani, amit ígért. A közös örökkévalóságot, és az örök szerelmet. Igyekezett újra belém szeretni, de észrevette, hogy én sem az vagyok, aki voltam. Kétségbeesett és meghasonlott önmagával. De távol voltam. Nem vettem észre, mert egymaga akarta megoldani.

– Meddig küzdött?

– Az első lányig.

– Hogy érted ezt?

– Elköltözött otthonról a munka miatt, és a következő hónapban megismerte a lányt. Együtt dolgoztak, minden nap találkoztak. Sokkal izgalmasabb volt, mint egy magamfajtának írogatni.. Messze voltam, és tökéletesen az övé. Ebben semmi kihívás, semmi izgalom.

– Azaz a kapcsolatotok alatt beleszeretett valakibe? Hogy-hogy nem vetted észre?

– Nem éreztette. Írogatta tovább a mélyszerelmes üziket. Alig vártam, hogy együtt legyünk. Azért küzdöttem, hogy végezzek az iskolában, és a megbeszéltek szerint kimentsen, és állította, hogy ő pedig azért dolgozik, hogy legyen hova mennem.

– Hogy lett vége mégis?

– Találkoztunk.

– Vele?

– Igen. A lány után. A tekintete halott volt. Rosszul esett, ahogy velem beszélt, de nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet. Tudtam, hogy fáj a háta a melótól, és nehéz hete volt. Sok a stressz. Rosszul esett az is, ahogy a barátai rám néztek, de akkor erre is találtam más magyarázatot. Neki mindig jutott egy magyarázatom.

– Akkor nem értem, mi vetett véget neki.

– A sors.

– Sors? Megmagyaráznád, ezt kérlek?

– Ő nem az a férfi volt, aki meghitten üldögél élete szerelmével, aki kinyitja az ajtót egy lánynak, aki kihúzza a székét, és aki szerelmes bugyutaságokat suttog a fülébe egy életen át. Ő eldöntötte a sorsát, amikor választott. Választott egyet a két személyisége közül, aki felülkerekedett. Örökké szenvedni fog, mert sosem lesz neki semmi elég jó, ugyanis a két személyisége sosem lesz jóban egymással. Amit az egyik akar, az a másiknak nem lesz jó. A gyengéd, kedves énje mindig beleszeret majd valakibe, akit aztán a másik eltaszít. A másik irányít, mert ő lett az erősebb. S neki magának csak egyetlen esélye van egy boldog jövőre. Ha valamelyik ént sikerül elpusztítani. De ez nem fog megtörténni. Az alapénje önvédelemből fejlesztette ki a másik ént, aki öntudatra ébredt, és irányítja az elsőt. Ő az erősebb. Az elsőnek kellene elég erősnek lennie ahhoz, hogy a másodikat megszűntesse önmagában, hogy felfedezze, hogy őbenne ő a jó, nem pedig az, akivé válik. De ez sosem fog megtörténni.

– Miért?

– Az alapénje egy átlagosnak tűnő fiú, míg a másiké a világ. Az alapén élvezi a másik én fényében való sütkérezést, és nem veszi észre, hogy ami vele történik, az rossz. Mondhatnám úgy, hogy szörnyet teremetett, ami elpusztította őt. Ha az egyik személyiség megszűnik, az az alapén lesz, de az alapén nem tud megszűnni, hiszen ő a valós, míg a másik egy teremtmény. A valódi önmaga mindig ott fog lappangani a felszín alatt, és olyan magányos lesz, mint egy út mentén kidobott kölyökmacska. Hiába hiszi azt, hogy a másik majd betölti az űrt, a másik majd irányít.

– Ezt most nem egészen értem.  

– Egyszerűsítve; Az alapszemélyiség lehet, hogy belém szeretett… ő az, akivel le tudtuk volna élni az életünket. A másik személyiség azonban többre vágyott, neki nem voltam elég. Számára unalmas voltam, és ezért elvette a nőiségem. Küzdöttem érte, és kapaszkodtam abba a szerelembe, amiben hittem. De ő elengedett, mert az a sorsa, hogy alávesse magát az alénjének. Megteremtette, és elveszítette felette az irányítást. Neki sosem lesz elég egy valaki. Ezt fogja hinni, mikor felülkerekedik az alapén, aztán előtör majd a kreatúra. Talán ő is beleszeret majd valakibe.. de az a lány pedig az alapén ellenére lesz. Ebben a hullámzásban fogja leélni az életét. Talán, ha korábban találkozunk… a sorsunk összefonódott. Az Isten tudja, hogy miért, de nekem bele kellett szeretnem, és átmennem ezen a változáson.

– Ostoba! Ostoba vagy! – Nadja megrémült a doktornő kitörésétől.

– Komolyan elhiszed, hogy szeretett? Hogy valaha képes volt szeretni olyasvalakit, amilyen te is vagy? Te magad sem hitted el, hogy szeret. Soha. Mindig tudtad, hogy a ti meghitt és őszinte kapcsolatotok túl jó, hogy igaz legyen. Mondtad is neki, mégis mentséget keresel arra, amit veled tett! Másik személyiség? Csak nem gondolod, hogy komolyan veszem, hogy ez igaz? Tudom. Tudom, megölted! Ezért ölted meg! Képtelen voltál elengedni, mert önző vagy, és az is maradsz. Buta liba!

– Nem! Nem-Nem-Nem! – a doktornő arcon csapta a lányt, amikor látta egy roham előjeleit. Az megdöbbent és csöndben ült tovább.

– Akkor mi történt?

– A barátja akartam lenni. Tudja, az élete része. Fontos volt, és tudtam, hogy menni fog, mert nekem nincsenek érzéseim. Tudtam, hogy ha külön töltök tőle pár hónapot, már nem is fogok emlékezni rá, hogy miért szerettem bele. De ahányszor felkerestem, láttam rajta, hogy teher vagyok. Úgy éreztem, a nyakára járok. Azt hiszem, azt hitte, hogy vissza akarom szerezni.

– Erre te?

– Fájt. Kell a francnak valaki, aki beleszeretett másba, amíg nekem ígért közös jövőt! Tudja… Az is elég vétek lett volna, ha csak a testét adja neki. De az bocsánatos bűn. Ám ő a szívét adta oda. Erre nincs bocsánat.

– Volt még valami.

– Vannak kapcsolataim, és megtudtam ezt-azt.

– Pontosabban mi is volt ez?

– Hogy én is csak egy sztori lettem a nőügyek tasakban. Bekerültem abba a pakkba, amiben szerepel a lány, akit állítólag 10 percel dugás előtt hívott fel, hogy szakítani akar, mert éppen dugni fog, és a lány, aki állítólag hisztizett, és ezért feldugta a hüvelykujját a seggébe, hogy nyugton aludjon. Én lettem a lány a csomagban, aki miatt terjesztheti, hogy ő telefonálni szokott szex közben, sőt, ha már nincs olyan állapotban, át is adja a csajnak. Ez lett a kilenc hónapunkból. Többre számítottam. Nem arra, hogy örökké fog tartani, de ha már vége lett, megtisztelhetett volna. Nincs benne szemernyi tisztelet sem.

– Telefonált szex közben?

– Dehogy. Ahhoz túl beszari, félt, hogy kibasznám a picsába. Mindig írogatta az SMS-eit és a kis üzeneteit a messengeren, hogy nehogy beleszeressek valaki másba, és nehogy szakítsak, mert ő azt nem éli túl.

– Nem túl férfias. De akkor mi a sztorija? Honnan jött az egész?

– Egyszer a végén. Pont az utolsó alkalommal… A munkahelyén. Képzelheti, ezek halaszthatatlan telefonok, és ha véletlenül mégis elhalasztja... Nincs ott komoly pozíciója, ha véletlenül elront valamit, azonnal kivágják. Persze nem hagytam. Láttam, hogy felveszi, mert egy beszari féreg. Akkor már rég tudtam, hogy nem akar velem lenni, de azzal álltattam magam, hogy csak zavart az elméje, hogy kicsit felülkerekedik benne a gonosz, és ez megzavarja. Akkor majdnem ott is hagytam.

– Miért nem hagytad ott akkor?   

– Azt akartam, hogy meglegyen a rádió. Egyszer kihagytam az első helyen. Nem hagyhattam ki mégegyszer, és tudtam, hogy nem lesz több ilyen lehetőség. Azt is tudtam, hogy nem lesz több rádiós pasim. Kell a fenének még egy ilyen! 

– Akkor hogyan?

– Azon a napon… éjjel. Beteg volt, és elaludt. Az ágyához kötöztem, módszeresen felvágtam. Hónapokig nem tudtam rájönni, hogyan ébreszthetném fel hatékonyan… De akkor! A kés pengéjével. Visított, mint egy kutya. Kitéptem a máját. Felvágtam darabokra, és két falatot lenyomtam a torkán. Azért a máját, mert úgy szeret inni. Még élt, és annyira, de annyira undorodott a vértől. Azután a kést beledöftem a szívébe. Azt, amit tőle kaptam a születésnapomra. Csodálatos kört írtam le ezzel. A hűtlen szíve visszakapta a hideg fémet, amit önvédelemre adott. Egyikünk sem gondolta, hogy ő fog majd bántani. Én legalábbis biztosan nem.

– Hazug! – kiáltotta a doktornő. Nadja elmosolyodott.

– Átlát rajtam, ahogy mindigis…

– Mi történt a valóságban?

– Megkerestem a kulcsot. A tárcájára volt akasztva. Nem tartottam jó ötletnek lenyúlni a tárcát a kulccsal, és bezárni őt oda. Nem tudtam, meddig leszek el, és mi lesz velem, de tudtam; Jobb ötlet lenyúlni a tárcát, és eltűnni, mint ténylegesen megölni. Nem tudtam hibáztatni azért, amiért nem szeret. Egy pillanatig sem érdemeltem szeretetet.

A képzeletbeli doktornő eltűnt, s Nadja egyedül maradt a faház csendes szobájában a ropogó tűz mellett. Megint egy Jack Daniel’s üres üvege volt a kezében. Azt ölelte, arcát szétmarta a hiábavaló könny. Féktelen életmóddal próbálta betölteni az űrt, ami az ostoba után maradt. Meg az amúgyis viharvert önbizalmának helyét, amitől talán örökre megfosztották. Ezelől az élet elől menekült ide is, a faházba. De Jack volt neki… az örök támasza. Az egyetlen, akiben bízni lehetett. Érezte, hogy hiába vonult el a világ elől befejezni a könyvét, vissza kell térnie és szembenézni a végzetével.

– Butáé a szenvedés, okosé a bosszú… de a bölcs! A bölcsé a megbocsátás ereje – suttogta maga elé.

Remélte, hogy a sors keresztezi még valaha az útjukat, de nem volt bizakodó.

– Relain il nes baergis¹ – mondta, s azonnal elkezdte összepakolni a ruháit. Vissza kell mennie a városba.

×××

¹ Ismerem a lelked.