2014.08.19. 11:00
A hideg rázott a gondolattól,
hogy egy teljesen idegen ember ül mellettem. Ha ez nem lenne elegendő, már egy
órával korábban is a hideg rázott a gondolattól, hogy egy idegen ember fog
belépni az ajtón, és én egy légtérben leszek vele.
Az előző nap gondosan elkészített
hullámok a hajamban, megviselten ugyan, de tartottak. S habár reggel tiszta
ruhát vettem fel, mégis a tudat, hogy este nem jutottam el a fürdőig, rémes
volt. Mindössze négy órám lett volna
alvásra, és ebből körülbelül kettőt töltöttem azzal, hogy az idegen helyet
megszokjam. A sötétítőfüggöny túl vastag volt, így egy leheletnyi fény sem
szüremlett be az éjszakából. Szeletelni lehetett volna a tömör sötétet, és én
abban a sötétségben alig-alig tudtam pihenni úgy két rövidke órát, melyet
folyton megszakított, hogy tudatára ébredtem a sűrű sötétségnek. Hajnali ötkor
kellett kelnünk, hogy hétre odaérjünk a rádióba, ahol vendéglátóm újabban
dolgozott. A hely körülbelül tíz percre volt a lakásától, és én tizenöt perc
alatt készültem el. Nem nagyon értettem, hogy mire kell két óra, de nem
kérdeztem. Egy hetet csak kibírok valaki más bőrében, egy teljesen másik ember
életébe csöppenve.
Tehát egész nap kókadoztam,
igyekeztem nem elaludni. Nagyon fáradt voltam, s habár megpróbáltam két
megszólalás között szórakoztató társaság lenni, ez aligha sikerült. Majd
megjött az idegen ember, megzavarva ezzel a nap monoton egyformaságát, és
hirtelenjében annyira felkavarta lelkem ólmos fáradságát, hogy szinte kiment az
álom a szememből. Ismeretlen oknál fogva egy kést vett elő, éles pengével. Ki
tudja, talán rácsodálkoztam, mert a kezembe nyomta. Alaposan megvizsgáltam.
Tetszett. Hogy látszott-e az elragadtatottságom, nem tudom. Egy bizonyos,
onnantól kezdve egészen más járt a fejemben, és minden bizonnyal az övében is,
mert a tekintete egy pillanat alatt változott meg irányomban.
– Mindig ilyen keveset beszélsz?
– kérdezte.
– Általában csak akkor beszélek,
ha mondandóm van – ráemeltem a tekintetem, de továbbra sem mertem jobban
megnézni.
– A legjobb feleség anyag –
mondta a szemtelen, és hátradőlt a székben. A megjegyzését annyira pofátlannak
tartottam, hogy nem tudtam, és nem is akartam rá reagálni. Vállat vontam.
Rövidesen megszólalt a telefon.
Fellélegeztem, hogy végre történik valami, untam már, ahogy ők egymást
ugratják, én pedig ott ülök, mint egy haszontalan játék mackó. Majdnem
belenevetett a kagylóba, de még idejében befogta azt. Szólt néhány szót, majd
letette.
– Pawel? Megint… – Irina kérdése
inkább volt kijelentés.
– Ez a figura veszélyes, a héten
még a lánya is bejelölt a facebookon, ez össze akar hozni a lányával – vitte le
a hangot a hatás kedvéért, nevetett. Kezébe vette a fejhallgatót – Ha
legközelebb hív, azt mondom, a barátnőm is itt van, te meg megmondod, hogy te
vagy az, oké? – feltette a fejére, és felkészült az adásba lépésre.
Elkerekedett szemmel néztem néhány pillanatig, aztán kinevettem.
Elképesztően haragudtam rá,
miután rábeszélt minket, hogy maradjunk ott vele. Alig vártam, hogy végre
lehajthassam a fejem, nem is tudom, akárhová, és elaludjak. Nem ez történt. A
délután hátralevő részét is a stúdióban kellett töltenünk, és meg kellett
próbálnom nem valami unalmas akárkicsodának lenni. Nem sikerült. Zombiként
ültem ott, és vártam. Vártam, hogy eljöjjön az idő, amikor el kell mennünk. Két
végtelennek tűnő órával később vendéglátóm, Irina végre elkezdte
összecsomagolni a dolgait, és indulásra készülődött. Rosszul érintett az
elkövetkezendő kötelező program is. De legalább utána pihenünk – gondoltam.
– Ha gondolod, itt is maradhatsz
addig – mondta az idegen, aki addigra névtelen emberformából Igorrá vált. –
Jobb program, mint az SZTK – Nemet mondtam volna, arra állt a szám is. Pihenni
akartam végre, aludni egy kicsit, és fürödni. Egész nap koszosnak, és idiótának
éreztem magam. Lassan az ablakhoz sétáltam, az alatta helyezkedő radiátornak
támaszkodtam, és kinéztem a reluxa ritkára állított lamellái között.
A kisváros koradélutáni
napfényben úszott. Az emberek lassan ballagtak hazafelé, élvezték a jó időt,
rövid ruhákat viseltek, csacsogtak, oda-odaintettek egymásnak, de jobbára
elsétáltak egymás mellett. Ki-ki a maga szatyrával, táskájával.
– Oké, nekem mindegy – vontam
vállat, ellentmondva annak a határozott elgondolásnak, hogy kicsit aludni
fogok. Irina barátnőmre tekintettem. Csak elbúcsúzott, még sokáig szöszmötölt, alig
vártam, hogy kisétáljon, végtelennek tűnt az az idő, ameddig meg nem tette.
Kettesben maradtam egy idegennel.
– Ilyen befolyásolható vagyok.
– Azt hiszem, ezzel egyszer még
vissza fogok élni – mosolygott hamisan. Normális esetben megsértődtem volna, de
ő valamiért nem tudta kiérdemelni a haragom. Olyan elemi erővel riadtam vissza
a helyzettől, hogy az ablaktól ellépve a falnak támaszkodtam, s így
belesüppedtem a hangtompítószivacsba. Egy pillantást vetett rám, olyat, amiben
éreztem a hirtelen szándékot, s szinte láttam magam előtt a gondolatát, a
képzeletének egy szikráját, hogy feláll a székből és megkerüli az asztalt. Nem
mozdult, de megijedtem. Gyorsan ismét az ablakhoz léptem és a párkányra
támaszkodva kinéztem rajta. Újra. Már nem a kilátás izgalmai keltették fel az érdeklődésemet.
Zavaromban egyik lábamról a másikra helyeztem a súlyt.
Elképzeltem, hogy mi történik, ha
tényleg feláll a székből, megkerüli az
asztalt, mutatóujjával végig simít az ujjatlan felsőmben meztelen karomon.
Hüvelykujjával megérinti az alsó ajkam, majd lecsúsztatja azt az államra,
ajkaimról a szemembe néz, behunyja az övét és forró, vágyódó csókot hagy az
ajkaimon. Mikor a fejét elhúzza, tekintetemet keresve, csak nehezen eresztem,
ajkaim előrebiggyesztve, szemem még csukva. Nem akarom elhinni, hogy
abbahagyta. Tarkóját jobb tenyerembe simítva azonnal visszahúzom, ő óvatosan a
hátamra csúsztatja közben bal kezét, a jobb a csípőmön pihen, míg társa a
melltartókapcsomhoz igyekszik.
– Csak egy bizonyos határig
működik a dolog – mondtam én is egy félmosoly kíséretében, és igyekeztem kiűzni
a fejemből a korábbi képet. Zavart volna, ha az én tekintetemben is olyan
intenzíven kirajzolódik, mint az övében.
Végre leültem. Messze tőle, de
vele szemben. Zavartan az ablak felé fordítottam a fejem. Ha kínosan érzem
magam, mindig ezt csinálom. Csak kinézek az ablakon, és úgy teszek, mintha
rendkívül érdekfeszítő dolog történne ott. A templom tornyát vizslattam, de
éreztem, ahogyan néz. Zavart.
– Egyébként most azt az órás
tornyot nézem. Mi az egy templom?
–
Templom – nevezett. – Fura egy csaj vagy te – látszólag rendkívül jól
szórakozott rajtam. Engem pedig meglepett, hogy feleannyira sem éreztem magam
kellemetlenül, mint bármelyik másik idegen társaságában.
A későbbiek folyamán olyan
beszélgetést folytattunk, amit maximum magammal, vagy a történelem tanárommal
tudnék elképzelni. A volt történelem tanárommal. Tavaly tavasszal úgy döntöttem
nem fejezem be az iskolát, és nem mentem be többet. Novemberben megpróbáltam
korrigálni, de elhasaltam a matekon, és azóta is csak sodródom.
– Tényleg. Bejelöllek a
facebookon. Mi is a neved?
– Nadja, de nem az igazi nevemen
vagyok fent. Betűzöm – lassan mondtam, betűnként. Egy perccel később már ismerősök
voltunk.
Megcsörrent a telefonom.
Ismereten szám.
– Ez meg ki a fene lehet
ilyenkor? – korábban ismeretlen számról hívogattak, de egyszer sem vettem fel.
– Na, vajon? – Talán felvontam a
szemöldököm. A szemtelen – Gondoltam jobb, ha megvan.
– Akkor már én is elmentelek –
úgy tettem, mintha tök megszokott lenne, hogy mindössze három és fél óra
ismeretség után már tudja is a számom. Ami mellesleg egy olyan tabuinformáció,
amit csak a legközelebbi barátaim tartanak a telefonjukban. Annak ellenére,
hogy az összes ismerősöm láthatja az adatlapomon. Csak senkit sem érdekel.
Beszélgetésünk nem csak kedélyes
volt, de tartalmas is. Meglepett, hogy végre valakivel tudtam beszélni anélkül,
hogy ismernem kellene. Nem kellett unalmas háttér információkat megismernem
róla, enélkül is értettem, hogy miről beszél. Szavai a legtöbb emberrel
ellentétben értelmesek voltak, és tudása valószínűleg kiterjedtebb, mint az
enyém.
– Lassan végzek. Remélem, Irina
visszaér addigra.
– Én már látom – fordultam vissza
az ablakból. – Nem sieti el.
Kisvártatva belépett az ajtón,
műsorzárás után, hazafelé elmesélte az eredményeit, egy darabon Igorral együtt
mentünk, de én alig vártam, hogy végre különváljunk tőle. Úgy döntöttem, hogy
bizonyára oltári hülyének néz, és nem érti, Irina minek hívott ide egy ennyire
idétlen és unalmas lányt. Meg voltam győződve róla, hogy a beszélgetés végére
alaposan átgondolta ezt a telefonszámcserés dolgot.
Később persze kiderült, hogy
nagyot tévedtem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése