Nadja és Igor #1 - Rádió


2014.08.19. 11:00

A hideg rázott a gondolattól, hogy egy teljesen idegen ember ül mellettem. Ha ez nem lenne elegendő, már egy órával korábban is a hideg rázott a gondolattól, hogy egy idegen ember fog belépni az ajtón, és én egy légtérben leszek vele. 

Az előző nap gondosan elkészített hullámok a hajamban, megviselten ugyan, de tartottak. S habár reggel tiszta ruhát vettem fel, mégis a tudat, hogy este nem jutottam el a fürdőig, rémes volt.  Mindössze négy órám lett volna alvásra, és ebből körülbelül kettőt töltöttem azzal, hogy az idegen helyet megszokjam. A sötétítőfüggöny túl vastag volt, így egy leheletnyi fény sem szüremlett be az éjszakából. Szeletelni lehetett volna a tömör sötétet, és én abban a sötétségben alig-alig tudtam pihenni úgy két rövidke órát, melyet folyton megszakított, hogy tudatára ébredtem a sűrű sötétségnek. Hajnali ötkor kellett kelnünk, hogy hétre odaérjünk a rádióba, ahol vendéglátóm újabban dolgozott. A hely körülbelül tíz percre volt a lakásától, és én tizenöt perc alatt készültem el. Nem nagyon értettem, hogy mire kell két óra, de nem kérdeztem. Egy hetet csak kibírok valaki más bőrében, egy teljesen másik ember életébe csöppenve. 

Tehát egész nap kókadoztam, igyekeztem nem elaludni. Nagyon fáradt voltam, s habár megpróbáltam két megszólalás között szórakoztató társaság lenni, ez aligha sikerült. Majd megjött az idegen ember, megzavarva ezzel a nap monoton egyformaságát, és hirtelenjében annyira felkavarta lelkem ólmos fáradságát, hogy szinte kiment az álom a szememből. Ismeretlen oknál fogva egy kést vett elő, éles pengével. Ki tudja, talán rácsodálkoztam, mert a kezembe nyomta. Alaposan megvizsgáltam. Tetszett. Hogy látszott-e az elragadtatottságom, nem tudom. Egy bizonyos, onnantól kezdve egészen más járt a fejemben, és minden bizonnyal az övében is, mert a tekintete egy pillanat alatt változott meg irányomban. 

– Mindig ilyen keveset beszélsz? – kérdezte. 

– Általában csak akkor beszélek, ha mondandóm van – ráemeltem a tekintetem, de továbbra sem mertem jobban megnézni. 

– A legjobb feleség anyag – mondta a szemtelen, és hátradőlt a székben. A megjegyzését annyira pofátlannak tartottam, hogy nem tudtam, és nem is akartam rá reagálni. Vállat vontam. 

Rövidesen megszólalt a telefon. Fellélegeztem, hogy végre történik valami, untam már, ahogy ők egymást ugratják, én pedig ott ülök, mint egy haszontalan játék mackó. Majdnem belenevetett a kagylóba, de még idejében befogta azt. Szólt néhány szót, majd letette. 

– Pawel? Megint… – Irina kérdése inkább volt kijelentés. 

– Ez a figura veszélyes, a héten még a lánya is bejelölt a facebookon, ez össze akar hozni a lányával – vitte le a hangot a hatás kedvéért, nevetett. Kezébe vette a fejhallgatót – Ha legközelebb hív, azt mondom, a barátnőm is itt van, te meg megmondod, hogy te vagy az, oké? – feltette a fejére, és felkészült az adásba lépésre. Elkerekedett szemmel néztem néhány pillanatig, aztán kinevettem. 

Elképesztően haragudtam rá, miután rábeszélt minket, hogy maradjunk ott vele. Alig vártam, hogy végre lehajthassam a fejem, nem is tudom, akárhová, és elaludjak. Nem ez történt. A délután hátralevő részét is a stúdióban kellett töltenünk, és meg kellett próbálnom nem valami unalmas akárkicsodának lenni. Nem sikerült. Zombiként ültem ott, és vártam. Vártam, hogy eljöjjön az idő, amikor el kell mennünk. Két végtelennek tűnő órával később vendéglátóm, Irina végre elkezdte összecsomagolni a dolgait, és indulásra készülődött. Rosszul érintett az elkövetkezendő kötelező program is. De legalább utána pihenünk – gondoltam. 

– Ha gondolod, itt is maradhatsz addig – mondta az idegen, aki addigra névtelen emberformából Igorrá vált. – Jobb program, mint az SZTK – Nemet mondtam volna, arra állt a szám is. Pihenni akartam végre, aludni egy kicsit, és fürödni. Egész nap koszosnak, és idiótának éreztem magam. Lassan az ablakhoz sétáltam, az alatta helyezkedő radiátornak támaszkodtam, és kinéztem a reluxa ritkára állított lamellái között. 

A kisváros koradélutáni napfényben úszott. Az emberek lassan ballagtak hazafelé, élvezték a jó időt, rövid ruhákat viseltek, csacsogtak, oda-odaintettek egymásnak, de jobbára elsétáltak egymás mellett. Ki-ki a maga szatyrával, táskájával. 

– Oké, nekem mindegy – vontam vállat, ellentmondva annak a határozott elgondolásnak, hogy kicsit aludni fogok. Irina barátnőmre tekintettem. Csak elbúcsúzott, még sokáig szöszmötölt, alig vártam, hogy kisétáljon, végtelennek tűnt az az idő, ameddig meg nem tette. Kettesben maradtam egy idegennel. 

– Ilyen befolyásolható vagyok. 

– Azt hiszem, ezzel egyszer még vissza fogok élni – mosolygott hamisan. Normális esetben megsértődtem volna, de ő valamiért nem tudta kiérdemelni a haragom. Olyan elemi erővel riadtam vissza a helyzettől, hogy az ablaktól ellépve a falnak támaszkodtam, s így belesüppedtem a hangtompítószivacsba. Egy pillantást vetett rám, olyat, amiben éreztem a hirtelen szándékot, s szinte láttam magam előtt a gondolatát, a képzeletének egy szikráját, hogy feláll a székből és megkerüli az asztalt. Nem mozdult, de megijedtem. Gyorsan ismét az ablakhoz léptem és a párkányra támaszkodva kinéztem rajta. Újra. Már nem a kilátás izgalmai keltették fel az érdeklődésemet. Zavaromban egyik lábamról a másikra helyeztem a súlyt. 

Elképzeltem, hogy mi történik, ha tényleg feláll a székből, megkerüli az asztalt, mutatóujjával végig simít az ujjatlan felsőmben meztelen karomon. Hüvelykujjával megérinti az alsó ajkam, majd lecsúsztatja azt az államra, ajkaimról a szemembe néz, behunyja az övét és forró, vágyódó csókot hagy az ajkaimon. Mikor a fejét elhúzza, tekintetemet keresve, csak nehezen eresztem, ajkaim előrebiggyesztve, szemem még csukva. Nem akarom elhinni, hogy abbahagyta. Tarkóját jobb tenyerembe simítva azonnal visszahúzom, ő óvatosan a hátamra csúsztatja közben bal kezét, a jobb a csípőmön pihen, míg társa a melltartókapcsomhoz igyekszik. 

– Csak egy bizonyos határig működik a dolog – mondtam én is egy félmosoly kíséretében, és igyekeztem kiűzni a fejemből a korábbi képet. Zavart volna, ha az én tekintetemben is olyan intenzíven kirajzolódik, mint az övében. 

Végre leültem. Messze tőle, de vele szemben. Zavartan az ablak felé fordítottam a fejem. Ha kínosan érzem magam, mindig ezt csinálom. Csak kinézek az ablakon, és úgy teszek, mintha rendkívül érdekfeszítő dolog történne ott. A templom tornyát vizslattam, de éreztem, ahogyan néz. Zavart. 

– Egyébként most azt az órás tornyot nézem. Mi az egy templom? 

–  Templom – nevezett. – Fura egy csaj vagy te – látszólag rendkívül jól szórakozott rajtam. Engem pedig meglepett, hogy feleannyira sem éreztem magam kellemetlenül, mint bármelyik másik idegen társaságában. 

A későbbiek folyamán olyan beszélgetést folytattunk, amit maximum magammal, vagy a történelem tanárommal tudnék elképzelni. A volt történelem tanárommal. Tavaly tavasszal úgy döntöttem nem fejezem be az iskolát, és nem mentem be többet. Novemberben megpróbáltam korrigálni, de elhasaltam a matekon, és azóta is csak sodródom. 

– Tényleg. Bejelöllek a facebookon. Mi is a neved? 

– Nadja, de nem az igazi nevemen vagyok fent. Betűzöm – lassan mondtam, betűnként. Egy perccel később már ismerősök voltunk. 

Megcsörrent a telefonom. Ismereten szám. 

– Ez meg ki a fene lehet ilyenkor? – korábban ismeretlen számról hívogattak, de egyszer sem vettem fel. 

– Na, vajon? – Talán felvontam a szemöldököm. A szemtelen – Gondoltam jobb, ha megvan. 

– Akkor már én is elmentelek – úgy tettem, mintha tök megszokott lenne, hogy mindössze három és fél óra ismeretség után már tudja is a számom. Ami mellesleg egy olyan tabuinformáció, amit csak a legközelebbi barátaim tartanak a telefonjukban. Annak ellenére, hogy az összes ismerősöm láthatja az adatlapomon. Csak senkit sem érdekel. 

Beszélgetésünk nem csak kedélyes volt, de tartalmas is. Meglepett, hogy végre valakivel tudtam beszélni anélkül, hogy ismernem kellene. Nem kellett unalmas háttér információkat megismernem róla, enélkül is értettem, hogy miről beszél. Szavai a legtöbb emberrel ellentétben értelmesek voltak, és tudása valószínűleg kiterjedtebb, mint az enyém. 

– Lassan végzek. Remélem, Irina visszaér addigra. 

– Én már látom – fordultam vissza az ablakból. – Nem sieti el. 

Kisvártatva belépett az ajtón, műsorzárás után, hazafelé elmesélte az eredményeit, egy darabon Igorral együtt mentünk, de én alig vártam, hogy végre különváljunk tőle. Úgy döntöttem, hogy bizonyára oltári hülyének néz, és nem érti, Irina minek hívott ide egy ennyire idétlen és unalmas lányt. Meg voltam győződve róla, hogy a beszélgetés végére alaposan átgondolta ezt a telefonszámcserés dolgot.


Később persze kiderült, hogy nagyot tévedtem…


Nincsenek megjegyzések:

Olvasók