Nadja és Igor #2 - Boros pince

2014.08.19. 20:00 – 2014.08.20 7:00

– Nem, nem. Nem vagyok hajlandó meginni azt a szart – utasítottam vissza a roset. – Egész nap csak azt a kis pizzát ettem. Nem vagyok hajlandó éhesen inni – mondtam, és visszanéztem a laptopom üres képernyőjére. Már nem azért, mert antialkoholista vagyok. De nyilvánvalóan az vagyok, amit mindenképpen meg akarok változtatni, de úgy éreztem nem esne jól, miután olyan éhes voltam, hogy legszívesebben a sarokba guggolva zokogtam volna egy kis száraz kenyérért. Persze mindenki tudta volna, aki kicsit jobban ismer, hogy ebben több a színészet, mint az érzelem, de az evés fontos szerepet tölt be az életemben. Ahogy az alvás is, de az világosan látszott, hogy aznap éjjel sem számíthatok korai takarodóra. Irina kisebb társaságot csődített össze, és mindenképpen ragaszkodott ahhoz a hülye rosehoz. Tudtam, hogy nagyon hosszú éjszaka áll előttünk. Amint beszélgetni kezdtek a helyi ismerőseikről, ismét olyan kívülállónak éreztem magam, hogy kénytelen voltam az ölembe venni a laptopot, és úgy tenni vele, mintha valami nagyon érdekes dolgot csinálnék. Ettől nem éreztem úgy magam, mint egy sarokba dobott plüssmackó. Néha ránéztem a facebookomra, hátha valaki pont unatkozik, és pont velem akar beszélni, ha már ismerősnek jelölt önakaratából, de ez nem történt meg.

– Jólvan, akkor egyél – mondta Irina, és az ölembe rakott egy tálcát megpakolva kenyérszeletekkel, paprikával, paradicsommal, párizsi szeletekkel és sajttal. Miután ennyit fáradozott kellemetlenül éreztem magam, mert tudtam, hogy a párizsi szeleteket nem ehetem meg, ha nem akarok rosszul lenni. Még a szagát sem bírom elviselni, így rejtett örömmel fogadtam, mikor a többi lány is jelezte, éhségét, és megették a szeleteket, így elvonva a figyelmet arról, hogy én csak a sajtból és a zöldségekből tettem a kenyeremre. Ezek után viszont nem volt kiút. Innom kellett a roseból, amit előzőleg elutasítóan magam mellé tettem azzal az elhatározással, hogy a poharam nem fog kiürülni, ameddig éhes vagyok. Meg kellett innom. Az egyik legrémesebb lötty volt, amit valaha ittam. Rémes, hogy a nők miféle mocskokat iszogatnak egymás között egy ehhez hasonló szép nyári estén. A hangulatot csak az fokozta, mikor Irina a telefonja nyomkodásából kaján vigyorral, visítva közölte, hogy; Nadja, tetszel Igornak, most írta a facebookon.

A mondat belőlem a külvilág felé, csak egy nagyon halvány, szinte láthatatlan mosolyt váltott ki, egyéb reakciót nem erőltetve inkább nagyon fontos irományom akadt a laptopon. Hálát adtam az égnek, hogy korábban voltam olyan szemtelen, és magamhoz vettem. Legbelül az az érzésem támadt, hogy ezt igazán velem is közölhette volna, ha már én is az ismerőse vagyok a facebookon, a legerősebb érzésem mégis az volt, hogy egy 2006-os amerikai tini-vígjátékba kerültem, ahol minden csaj visít, és párnacsatáznak, ha az egyik felszed egy szerencsétlen hím egyedet. A társaság egyik tagja mintegy intő jelleggel figyelmeztetett, hogy Igor nem teljesen normális, és vigyázni kell vele, mert biztos őrült. Mondanom se kelljen, hogy ezek után a kettő közül kivel töltöttem volna szívesebben az estém. Vajon a csajjal, aki szemmel láthatóan az a fajta, aki a sok „normális férfit”, akikkel kezd, mind kéthetente váltja le, vagy egy olyan személlyel, akivel egy óra alatt tartalmasabb beszélgetést folytattam, mint a korábbival egy egész hét alatt?

 Bánatomra a poharam kiürülését követően azonnal újra kellett tölteni azt.

Nagyon megörültem, mikor vendéglátóm nagybátyja toppant be az ajtón, és ők ketten elhatározták, hogy a közeli szórakozóhelyre, az élet központjába, az örökké üres roshcha nevű helyre látogatunk, mert ez egyben a többi lány lemorzsolódását jelentette. Ami annyit tett, hogy reményeim szerint egy körül ágyba kerülhettem volna.

Sajnálatos módon a továbbiakban újabb két pohár roset kellett elfogyasztanom, mert mind ahányszor elfordítottam a fejem, valaki újratöltötte a végre kiürült poharam, így az utolsó alján hagytam egy keveset ezzel jelezve, hogy már azt sem tudtam meginni, nem kell több. Irina a beszélgetés folyamán állandóan a telefonját nyomkodta, amitől támadt az a baljós érzésem, hogy talán még mindig rólam van szó. Feszengtem.

Miközben a nagybátyj figura nosztalgiázott, vicces történeteket mesélt, és ivott-ivott, azalatt, én kókadoztam, és kókadoztam. Már 20 órája nem aludtam, amikor Irina kijelentette, hogy Igor látni szeretne minket valami hegyen, valami barátai társaságában. Nekem erről az a kép ugrott be, hogy sok részeg idióta, és nekem újra innom kell. Továbbá, az éjszaka hátralevő részében búcsút mondhatok az alvásnak.

Utáltam. Próbáltam meggyőzni Irinát, hogy húzzunk el, ameddig lehet, és helyette inkább aludjunk, mert neki reggel kelnie kell. Mindezt egy mondatban, és a rossz érzésemet legyőzte valami passzív meleg érzés, ami meggyőzött, hogy ne beszéljek többet. Elfáradtam.

Nem kellett sokat várnunk, és megjelent a helyen az emlegetett. Igyekeztem egy kissé udvariatlanul üdvözölni, de a viselkedéséből arra következtettem, hogy talán nem sikerült. Az épület háta mögött bemutatott a barátjának, és egy lánynak. ­­­­­­­­­­­­A lány irányából az első pillanattól olyan ellenszenvet éreztem, hogy egyből elszállt a haragom, és az este további részében már nem is emlékeztem a fogadalmamra, miszerint sértődött leszek, és gonosz. Nem értettem, hogy miért ellenszenvez velem valaki, aki még csak nem is ismer, és a barátjának a haverját nem féltenie, hanem utálnia kellene. A lány ellenszenvének oka akkor vált csak világossá, amikor kiderült róla, hogy a húga.

Mikor előkerült a várva-várt… vodka. Megéreztem a szagát, én elhatároztam, hogy akkor az este további részében, ha udvariatlan is, de nem fogadom el. Reszkettem, mint a nyárfalevél, hűvös volt az este, de valószínűleg csak azért érintett ennyire rosszul, mert fáradt voltam.

– Kéred a kabátomat? –ajánlotta fel Igor, mikor látta a képemre kiült szenvedést.

– Köszönöm, de megvagyok – nem fogadhattam el. Annak olyan üzenete lett volna, hogy akarok tőle bármit. Márpedig nem akartam, hogy behálózzon. Próbált győzködni azzal, hogy meg fogok fázni, meg hasonlók, de kérlelhetetlen voltam. A vodkára is nemet mondtam, ahogy azt előre elhatároztam.

– Hát jól van. De ha meggondolnád magad… – ajánlotta Boris és egy pillanattal később a pohara már üres volt. Normális esetben menekülni akartam volna, ameddig nem késő, de ez esetben inkább megkezdtem a hadműveletet.

– Különben sorozatgyilkos mániás vagyok ám – mondtam. Ez nagyon sok esetben beválik, ha nem is azonnal, egy okosan felépített információfal egy téglájaként. – Még kedvencem is van.

– Igen? Na, és ki az? Én például bírom hasfelmetszőt – egy szavát se hittem el. Még az arckifejezését se. Valahogyan mindenképpen imponálni akart, és azon túl, hogy megrögzött hazudozó, nagyon élethűen csinálja. Ráadásul már akkor a harmadik vodkát itta, amikor én még csak kezdem elhinni, hogy ebbe a hülyeségbe tényleg sikerült belevinniük. Filmekről beszélgettünk, és egyéb dolgokról, amiből hamar kitűnt, hogy nagyon hasonló az érdeklődési körünk. Főleg, hogy egy idő után elfelejtettem kételkedni abban, amit mond.

Zavarni kezdett a társaság többi tagja. Mindenképpen ki akartam szedni belőle, mit akar tőlem, hogy közölhessem; én nem akarom.

Alaposan körülnéztem magam körül.

– Tök izgi lehet sötétben a szőlő. Még sosem láttam – teátrálisan körülnéztem, és vártam a megfelelő ajánlatot.

– Igor majd elkísér – mutatott rá Boris, s ezzel meg is kaptam a megfelelő választ a felhívásomra.

Igor igyekezett előre kerülni, hogy ő vezethessen. Makogott valamit a látásáról, és a farkasvakságról, ami bevallom, kicsit tetszett. Pedig biztosra veszem, hogy nem volt igaz. Mikor elém került, mindenképpen meg akarta fogni a kezem, hogy úgy vezessen. Nem hagytam egészen addig, ameddig majdnem felnyársalt egy darab fém. Utána inkább a kezébe nyomtam az enyém. Váratlanul megállt. Maga felé fordított, és mesélt. Mesélni kezdett a szomorú múltjáról, és olyasmikről, amikhez nem volt közöm, és nem is akartam, hogy legyen. Megsajnáltam, de őszintén, és olyan kapcsolatot alakított ki köztünk ezáltal, amivel csak közelebb éreztem magamhoz.

Nem hagytam, hogy megcsókoljon, amikor azt akarta. Eltoltam, és próbáltam érzékeltetni vele, hogy én zavart vagyok, és nem neki való. Hogy nem akarom, nem lenne jó ötlet, és egyikünknek sem lenne az jó. Sajnáltam, de sajnálatból nem akartam megcsókolni, és ehhez tartottam is magam, hiába győzködött.

Elindultam kifelé a szőlőből, ő pedig követett engem. Kint alig látható jelek segítségével közölte a haverjával, hogy nem jött össze a dolog. Bűntudatom volt, és közben rettentő okosnak éreztem magam, amiért nem hagytam magam.

Felajánlotta, hogy ha már így elment az idő, nézzük meg a naplementét, aludni ugyanis már nem lett volna idő Irina műsorideje előtt. Maradtunk, és ő először mellém tette a székét, majd inkább messze helyezte tőlem. Beszélgettünk, elvoltunk… A nap felkeltével mi is elindultunk.

Azután 24 óra elteltével végre aludtam egy kicsit.