Nadja és Igor #3 - Szökés

2014.08.21

A pince után egész napos pihenő következett, amit a Pushkin alleya névre hallgató közeli bulinegyed váltott fel este. Az egyetlen, amiért vártam az estét, mert azon a helyen azelőtt egyszer fordultam meg, és akkor is családdal. Úgy nem az igazi.

Hamar rájöttem, hogy Igor nem tévedett, amikor a helyet elhordta minden ótvar szutyoknak. A zene, fények és csillogás amilyen érdekes kintről, belül annyira üres és semmit érő. Az emberek bepiálni, mennek oda és egyéjszakás kalandokat csinálni. Körül pillantva elképzeltem, amint egy pillanat alatt valaki randi drogot pottyant a poharamba, ezért igyekeztem minél hamarabb megszabadulni tőle. Az én tervem a hellyel, hogy tisztába rakjam a gondolataimat.

Miután két társam folyamatosan felszívódott, és körülbelül többet ácsorogtam ott egyedül a hely közepén, mint velük, elérkezettnek láttam az alkalmat, hogy olyasvalakivel foglalkozzak, aki velem akar foglalkozni. Így szedtem össze azt a külföldi fiúcskát, akivel a csillagok alatt kézen fogva sétálgattunk, és rettenetes butaságokkal szédített angolul. Ő, és a vele töltött idő győzött meg arról, hogy az érdeklődés, amit Igor keltett bennem, nem az általa mutatott érdeklődésnek köszönhető. Akkor döbbentem rá, amikor szívesebben lettem volna inkább vele, mint a külföldi fiúval. Ijesztő volt a felismerés, hogy elkezdett érdekelni az a szerencsétlen alak, aki a sanyarú gyerekkorával, és a szörnyű anya kártyával próbált felszedni.

Azt akartam képzelni, hogy csak sajnálat. Talán az is volt akkor, de később valami mássá alakult. Olyasvalamivé, amit nem szabadott annyiban hagyni akkor sem, ha nagyon-nagyon szerettem volna.

Nem mentem Irinával a rádióba, inkább mosogattam, és pihentem egész nap. Vergődtem a gondolataim között. Nem veszélyesen, csak meglepett, hogy ennyire sokszor gondolok valakire, akit nem is ismerek. Irina megérkezvén lecsapta a táskáját;

– Igor azt üzeni, ha van kedved, menj be hozzá. Hatig van – lestem, mint hal a szatyorban. Most már üzengetünk is egymásnak? Engedett magának egy pohár vizet.

– De remélem, nem akarsz tőle semmit – jegyezte meg baljóslatúan maga elé, és belekortyolt a vízbe.

– Miért? – a mondat hétköznapisága, mégis az az éles gúny, a mozdulat és a tekintet kombó megnevettetett.

– Miért, van esélye?

– Nem. Vagyis nem tudom. Én nem is ismerem. Miért vagy annyira ellene?

– Hát… nem tudom észrevetted-e, de nem egy George Clooney – nevetett és kisétált a konyhából. Úgy cikázott körülöttem, mintha képtelen lenne megállni egy pillanatra. – Ő vár. Na, de én megyek aludni – jelentette ki, és azzal a lendülettel el is dőlt a kanapén.

– Majd, ha elunom magam – jegyeztem meg magam elé. Elöblítettem az utolsó poharat, és figyeltem. Megvártam, amíg Irina elalszik, hiszen mégiscsak az ő vendége voltam, majd óvatosan kisurrantam a lakásból.

Nem telt bele talán 10 percbe, és ott álltam az épület előtt, felhívtam. Küldött egy üzenetet, hátha még nem tudom a számát, de erre semmi szükség nem volt. Már akkor elmentettem, amikor először megcsörgetett.

Lejött elém, és felkísért. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy miért érzem olyan kellemetlenül magam, amikor helyet foglaltam magamnak a mellette levő széken. Gondoltam, talán a lakásból való távozásom szökés szerűsége… vagy maga a gondolat, hogy eljöttem ide, pedig nagyon jól tudom, hogy mit akar tőlem. Nem tudtam eldönteni, hogy azt akarom-e én is, de ott akartam lenni. Vele.

Nem akartam arra gondolni, hogy mi lesz a jövőben, csak ott üldögélni, és nézni, ahogy vezeti a műsort. De akkor feltette a kérdést. Olyan hirtelenséggel, és olyan zavaróan, hogy legszívesebben otthagytam volna.

– Na? Mit gondolsz, mi legyen?

– Most mire gondolsz? – helyezkedtem zavaromban, és a tekintetéről a cipőjére kaptam a tekintetem.

– Ránk.

– Ettől féltem… - jelentettem ki, és kicsit magamba húzódtam. Nem akartam ilyen kérdésekkel foglalkozni. Pontosan három napja ismertem, és pontosan háromszor találkoztunk. Alig néhány óra.

– Miért?

– Mert nem akarok most ezzel foglalkozni. Korai.

– Hamarosan haza mész.

– Igen, de ez nem azt jelenti, hogy bele kéne rohannunk valamibe. Alig ismerlek.

– Szóval nem akarod. Oké.

– Nem erről van szó.

– Akkor miről? – hosszasan hallgattam. Kezeimet a széknek támasztottam, így a nyakam a vállaim közé csúszott.

– Számomra te nem egy… egyperces novella vagy. Nem az a típus, és attól félek, hogy én neked igen. Hosszú-hosszú fejezeteken át tervezek. Minimum.

– Honnan veszed, hogy én egypercest akarok… figyelj – a hangja köddé vált valahol a légtérben, útban hozzám. Csak annyit fogtam fel belőle, hogy ő, hú de komolyan tervez, meg meg kéne próbálnunk. Nem hittem neki.

– Nem lehet – mondtam, és megráztam a fejem. Inkább másfelé néztem.

– Valamiért mégis itt vagy. Szerintem… most megölellek – a szemeim elkerekedtek a felvetésre.

– Nem!

– Miért?

– Azt nem tudom, de nem akarom… - a szemei elkomorodtak. Úgy láttam, teljesen feladja, ha nem hagyom magam, így; – Legyen. De csak kicsit – hagytam, hogy megöleljen.

Az ölelése forró volt, védelmező, és olyan szeretetteljes, mint eddig senki másé, akit ismertem. Nem hittem, hogy érzések vannak mögötte, de akkor is jólesett. Legszívesebben el sem engedtem volna, mégis inkább eltoltam magamtól. Nem egészen, csak hogy lássam az arcát. Hagytam, hogy a karjai továbbra is fogva tartsanak. Egy kis ostoba féloldalas mosoly ült a szája sarkában.

– Megcsókolhatlak?

– NEM! Dehogyis. Szó sem lehet róla – Először csak elfordítottam a fejem, majd ellöktem magamtól és visszaültem a helyemre. Felháborodtam attól, hogy legszívesebben megcsókoltam volna. Nem volt ott az ideje, nem lehetett úgy, ahogy ő akarja.

Csakhamar lejárt a munkaideje. Repült az idő abban a stúdióban. A buketig kísért, ez egy helyi nagy közért, ott várta a barátait, akik hazavitték.

–  Hát akkor szia – mondtam, és jobb kezem fejével a bal vállára csaptam barátságosan, majd elindultam, de megtorpantam. Visszanéztem rá, és álltam ott egy pillanatig. Döbbenet ült az arcára.

–  Most mi van?

–  Nem akarlak zaklatni ezzel, de ha van bármiféle esélyem, adhatnál valami jelet. Bejössz hozzám a rádióba, majd vállon veregetsz... Nem értelek – mondta, a hangja szinte esedező volt.

–  Te azt hiszed, én mindenkit ölelgetek?

–  Nem, de az…

–  Jó – mondtam, visszaléptem hozzá, és gyerekes puszit nyomtam az arcára, amiből majdnem szájra puszi lett, annyira fészkelődött – Na jól van – mondtam neki, és elsiettem.

Ennél erőteljesebb jelre nem futotta.