Nadja és Igor #6 - Szülővárosomban

–  Lejöhetnél valamelyik nap, amikor nem dolgozom. Nem kell mennünk sehová, ha nem akarod, lehetünk egész nap a szobámban. Vagy megmutatnám az elhagyatott szállodát. Nagyon para hely, tetszene – írta, és nekem az jutott erről eszembe, hogy valószínűleg csak azért hülyít, mert unatkozik ott lent, és milyen fasza már, hogy lejárkálok. Egyszerűen nagyon nehéz volt félretenni a gondolatot, hogy talán nem is érdeklem, csak kell neki a társaság ott a világ végén.

–  Vagy feljöhetnél te, és elmászkálnánk… vagy majd kitaláljuk, hogy mi legyen – válaszoltam azzal a feltett szándékkal, hogy ha nem akar, nem is számít, és legalább megtudom, hogy csak hülyít.

–  Nem mehetek vissza Moskvába.

–  Nem is kell. Nem ez a szülővárosom. 10 perc ide vonattal, neked 20 lesz Moskvából, a vonaton találkozunk. Lemegyünk, és én is megmutatom az én életem fontos állomásait. Vagy nem is tudom.

Beleegyezett, így le is fixáltuk, én pedig ennek tiszteletére nem vártam ki a negyedik hét végéig a szőkítéssel, a harmadik hét végén csináltam meg pont a találkozásunkat megelőző napon. Sikerült kicsit túlfehéríteni, így viccből megjegyeztem, hogy ne lepődjön meg, ha esetleg úgy fogok kinézni, mint Legolas. Akkor tudtam meg, hogy szereti az egyenes hajat. A kedvéért besütés helyett kivasaltam.

2014.09.06.

Első hivatalos találkozásnak fogtam fel, így nem szerettem volna szétkürtölni éppen a szülővárosomban, ahol rengetegen ismernek. A francnak sem hiányzott, hogy ezen csámcsogjanak. Igyekeztem szóval tartani, és nem engedtem, hogy megfogja a kezem. Korainak ítéltem, hogy mindenki tudjon rólunk, ez a két hetes kapcsolat még nem volt elég hosszú nekem. Slipknot pulcsit viselt, pedig nem is volt hideg. Rajtam a kis farmerdzsekim, és egy virágos tornacipő fekete gumival. A farmer rövidgatyámmal. Megmutattam neki az iskolám, a helyet, ahol a ballagásomra csinálták a hajam, az SZTK-t ahova az agyrázkódásommal mentünk, majd bevittem a temetőbe, hogy azon keresztül menjünk a ne sushchestvuyet partjára.

A temető is egy fontos állomása volt az életemnek, hiszen rengeteg időt töltöttem ott régen, rengeteg emlékem fűződik hozzá, és őt is akartam oda. Körülbelül a temető közepén lehettünk, még nem jutottunk ki az útra, de már elhagytuk a sűrűjét, amikor berántott egy tuja és egy sír közé, és megcsókolt.

–  Mondtam, hogy behajtom – utalt a matricára, amit mindig küldök neki a messengeren, ahol két tuzki odaadóan csókolja egymást. Abban a pillanatban kicsit megbántam, hogy annyit küldtem neki belőle. Úgy ítéltem meg, hogy azokat behajtani nem férne bele a napba. Hacsak meg nem állunk ott, és nem folytatjuk estig.

–  Oké, ez most meglepett – mondtam, és igyekeztem egyenes testtartást felvenni.

–  Szeretlek – mondta, és ez volt az első alkalom, hogy kimondta volna. Az, hogy a temetőben egy sír és egy tuja mögött tette, még erősebbé tette azt az érzésem, hogy ő az… hogy tényleg megtaláltam, akivel valószínűleg le kell élnem az életem. Viszont ledöbbentett, hogy két hét után történt, amikor én még olyan zavart voltam, és nem tudtam, hogy mit is akarok pontosan. Tudtam, hogy kedvelem, hogy vele akarok lenni, de nem tudtam, hogy szeretem-e és nem tudtam róla szinte semmit – Nem kell semmit mondanod, ha nem akarsz – monda, és megölelt, én pedig nagyon hálás voltam érte, hogy nem kellett kimondanom. Még nem voltam felkészülve rá.

Ezt követően az egész napot a ne sushchestvuyet partján töltöttük, lefényképezett, ahogy felültem a fára, meg akart tanítani kacsázni, csak aztán kiderült, hogy ő sem tud. Túrtuk a köveket a parton ülve...

–  Tessék - nyomott a kezembe egy kis fekete kavicsot. Azt akarta, hogy azt próbáljam eldobni, de én a dzsekim jobb zsebébe tettem - ahol azóta is van -. Tetszett.

Követelőzően csókolt, és igyekezett minél több információt megosztani magáról, hogy minden szóval beljebb, és beljebb szivárogjon az életembe. Ott a kavicsokon ülve repült el az egész délután, hogy észre sem vettük.

Késő délután öt körül indult haza, amitől kicsit megnyugodtam. Nem akartam vele túl sok időt együtt tölteni hirtelen, mert féltem, hogy nagyon belegabalyodik az életembe, felborítja a ritmusom, majd visszalép, és hatalmas űrt hagy. Nem akartam nagyon befogadni, csak annyira, amennyire nem fáj, ha elveszítem.