Nadja és Igor #4 - Kicsikart találka

2014.08.22

Irina legjobb barátnőjét Oxanat vártuk… ami egyben azt is jelentette, hogy ők a múltról és a közös ismerőseikről fognak pletyizni, én pedig türelmesen hallgatok. Bevallom, nem evett volna annyira a fene, ha nem éppen valami sokkal izgalmasabb programon agyalok, de. Azon agyaltam, hogy vajon mi folyhat a rádióban, és mi lehetne a dologból, ha több időnk lenne kideríteni.

Tudtam, hogy az időnk limitált, és hogy érdekel az Igor bűvkör… hogy az ő személyisége olyasmit rejteget, amire szükségem lehet.

Talán kicsit elpanaszkodtam magam;

– Akár átnézhetsz Igorhoz is, szívesen lát – mondta Irina. A lány azonnal lecsapott, ahogy értelmezte a nevet.

– Jóban vagy Igorral? – olyanféle döbbenet ült az arcára, mintha az ördög valódi nevét tudta volna meg. Korábbról ismerte az említettet. Mind egy városban nőttek fel.

– Igen, néha visszamegyek hozzá a stúdióba, ha unatkozom…

– De remélem nincs köztetek semmi – jelentette ki minden gúny nélkül szárazon.

– Dehogy! Úristen. Vele? Most épp Nadja kell neki – legyintett felém.

– De ugye semmi esélye? – kérdezte a lány. Nem tudtam mit válaszolni. Megvontam a vállaim. Úgy gondoltam, úgy sem lesz belőle semmi.

Visszatértek a sztorizásra, s miután kellőképpen meguntam azt, remélhetőleg észrevétlenül előkotortam a fülhallgatóm, és rákerestem a rádióra a TuneIn-en, majd pár perccel később már az üzenetekben voltam;

–  Éppen a rádiót hallgatom.

–  Igen? Milyen?

–  Jó. Jobb, mint itt. Halálra unom magam.

–  Gyere át.

–  Nem lehet. Itt van Irina egyik barátnője.

–   Mond nekik, hogy hozzanak át.

–  Á, inkább hisztizek még egy kicsit, hátha megunják, és lepasszolnak maguktól.

Szívesebben lettem volna ott. Bármennyire fáj is, ezt meg kell vallani. Panaszkodni kezdtem, és nyűglődni; Hogy milyen unalmasak, és hogy mennyire rossz nekem, és hű, de hogy lehetne mennyi meg mennyi mást is csinálni. Rövidesen megtette a hatását. Habár nem egészen tudom, hogy a hisztim hatott-e kellőképpen, vagy egyszerűen csak átláttak rajtam, mindenesetre elértem, amit akartam.

Irina és Oxana elvittek a rádióhoz és lepasszoltak akár egy kiskutyát. Igor a leendő munkájáról mesélt, amit az előző pillanatban beszélt le, és a jövő nyári fesztivállal kapcsolatos, majd miután úgy érezte, bedobta az irigység gránátot, felvitt a stúdióba. Ott folytatta ahol abbahagyta.

– Szóval mire jutottál? – az az utálatos félmosoly kúszott a képére.

– Azt hittem, ma már nem fogsz ezzel piszkálni – vontam vállat.

– Holnap után hazamész.

– Igen.

– Lehet, hogy soha többet nem találkozunk – száraz, messzi, poros hatást keltett ez a mondat.

– Lehet – egyeztem bele, és lehajtottam a fejem. A cipőmet néztem.

– Nem akarsz holnap találkozni? Nem dolgozom, de bejönnék és elmennénk valamerre.

– Igazából én Irina vendége vagyok. Azért jöttem, hogy szórakoztassam, ehhez képest most is itt ülök veled – mutattam rá nyitott tenyérrel és hátradőltem a székemben.

– Úgyis csak unatkoznátok – rántotta meg a vállát.

– Jó – mondtam, és magamban teljesen kétségbeestem. Egészen más, ha az ember ellátogat a másikhoz, amíg az dolgozik, hogy kölcsönösen ne unatkozzanak, mint elmenni valakivel valahová csak úgy. Pláne, ha az ember nem akar semmit a másiktól, aki köztudottan akar valamit tőle. Mármint, nem is, hogy nem akar… csak nem tartja jó ötletnek, hogy egy halott kapcsolatba kezdjen valakivel, aki messze van, és nem is biztos, hogy komolyan gondolja. Továbbá… Távkapcsolatba kezdeni valakivel, akit még csak nem is ismersz… akiben nem bízol. Már nem azért nem bízol, mert ő nem megbízható, egyszerűen a saját természetedből fakadóan nem bízol senkiben sem. Nem mintha hinnél a megannyi intelemnek… de még azok is. Ráadásképpen. Megfogalmazásukban egyöntetűen intelem helyett inkább valami izgalmasat ígérnek. Hiszen, jómagad sem vagy egészen komplett, és éppen a másik feledre várakozol, aki nem hátrány, ha szintén kissé őrült.

Bolond lennél kihagyni, de bolond lennél, ha belemennél is… aztán úgy hozd meg a döntésed, hogy ne ez legyen az, amit keservesen megbánsz. Hallgass a normálisokra, és kerüld el messze… avagy próbáld meg. Csak aztán, hogy melyiket bánod meg jobban! Zavar támadt az agyamban.

–  Mutatok valamit – mondta, és kihúzott a táskájából egy táskát. Felnyitotta – Ez egy Sig-Sauer – mutatta be a fegyvert. Kikaptam a kezéből, és alaposan megnéztem. Talán az arcomra volt írva minden érzelem, mert megjegyezte – Gondoltam, hogy tetszeni fog.

–  Ez gyönyörű – mondtam, és miután alaposan megnéztem, visszaadtam neki, hogy eltehesse.

Tökéletesnek tűnt… olyannak, amilyet az ember elképzel magának. Hozzá passzoló, szerető, érdeklődő. Mindenben hasonló. Nem értettem, hogy mi az az erő mégis, ami visszahúz. Ami miatt nem akarom száz százalékosan.