Nadja és Igor #5 - Augusztus 23.

2014.08.23 10:00

El sem hiszem, hogy megint kések. Csak tíz perc, de ebben a kisvárosban szörnyű vétek. Plusz, ez olyan első… izé. Első… mi az? Nem, nem is akarom kimondani. Gondolatban sem. Annyira lehetetlen, hogy ebbe belementem. Ráadásul ezt a bugyuta virágos „teniszcipőt” vettem fel. Tök idegen, és tudom, hogy mit akar. Nyíltan belementem egy olyan találkozóba, melynek során az lehet a téma, hogy… leszek-e a csaja. Rémes. Borzasztó. Szörnyűséges!!

Azt hiszem Irina haragudni fog, amiért otthagytam. Végülis az ő vendége volnék, de ez most; Elsőbbségi. Miért? Irina sokkal jobb barátnőm, mint amilyen fontosnak kellene lennie ennek az idegennek. De nem. Az elmém ködös. Szedd a lábad!

Amikor odaértem, ő már a rádió épületének lépcsőjénél várt. A korlátnak támaszkodott, fekete bőrdzsekit viselt, aminek abszurditása fel sem tűnt abban a zavart állapotomban. Nyáron bőrdzseki… Fehér fejhallgatóval a fülén várt, de amint meglátott, elmosolyodott és levette azt. Összehajtogatta. Akkor láttam,hogy vezeték nélküli.

Rajtam a rövid farmerdzsekim volt, a szürke ujjatlan flitteres oldalú szürke felsőmmel és egy farmer rövidnadrággal. Meg az az ostoba virágos „teniszcipő”. A nap végére ezerszer megbántam azt a választást.. Nem mintha a szandál kényelmesebb lett volna.

Igor, miután megdicsérte a kinézetem,  azonnal az erdő felé vitt, odafelé megmutatta az iskolát, ahonnan kirúgták, és az iskolát, ahol aztán végzett. A mára használaton kívüli épület nagy hatással volt rám. Szinte láttam, ahogy az udvaron rohan, elkaptam a tekintetem.

– Sokszor jöttem erre a könyvemmel. Feljöttem olvasni. Szerettem elbújni a többiek elől – mesélte felfelé menet – Szerettem magam lenni velük.

Hittem neki, és figyeltem minden szavát. Zavart voltam, és próbáltam komolytalanul venni, de addigra rengeteg információt zúdított rám, mintha a taktikája része lenne, hogy információt zúdít rám, hogy azzal ejtsen fogságba.

Felvitt a kilátóba, de az már foglalt volt, így nem messze attól, egy padon ültünk le egy kicsit.

– Szóval?

– Szóval, mi?

– Mit akarsz? Eljöttél velem ide. Minden nap eljöttél hozzám… Zavar, hogy nem tudom, mire gondolsz. Miért csinálod ezt?

– Nem tudom. Mert így jó.

– De mit akarsz tőlem?

– Nem tudom.

– Akarsz egyáltalán valamit?

– Nem. Nem tudom. Talán.

– Szerinted lehet ebből valami? – elbizonytalanodtam a kérdésétől.

– Miért kérdezel ilyeneket?

– Mert holnap hazamész, én meg airsoftozni… Azaz nem találkozunk már.

– Azt hittem, legalább kivárod a nap végét, vagy valami. Nem lehetnénk inkább barátok? Aztán majd lesz, ami lesz.

– Nem. Az nekem nem megy. Tudod, barátok… aztán már túl jó barátok leszünk, és nem akarod elrontani. Ismerem ezt a szöveget.

– Én nem vagyok olyan. Nekem nincs szövegem.

– Döntened kell. Nem mehetsz el csak így.

– Legyen – vontam vállat – próbáljuk meg – egyeztem bele, messze a panorámát fürkészve.

– Akkor most meg foglak csókolni – döbbenten az arcára kaptam a tekintetem. Nem akartam. Még mindig korai volt, de hiába látta rajtam, abszolút nem érdekelte. Jó volt. Erősen cigi és kávé ízű. Követelőző, de semmi esetre sem rossz. Ettől függetlenül nagyon küzdöttem, hogy aznap a lehető legkevesebbszer történhessen meg.

Az erdőből kifelé megfogta a kezem. Nem akartam… tekintve, hogy a kapcsolatunk még öt perce is alig tartott. Kínos volt, és nem akartam, hogy azonnal mindenki tudjon róla. Márpedig egy olyan kisvárosban mindenki mindenről azonnal tud. A fenébe is. Nem tudtam neki pontosan elmagyarázni, az erdőből kiérve, kérésemre mégis elengedte a kezem. Helyette inkább mindenképpen át akarta fogni a derekam, mintha nem értené, hogy még túl frissek vagyunk. Vagy csak szart rá az egészre.

Miután az úthoz értünk, leültünk egy padra, de hamar felállt, és mesélni kezdett. Ismét magáról. Arról, ami Moszkvában történt, arról, ami miatt újra haza kellett térnie.

– Még meggondolhatod magad – jelentette ki a rizikós sztori végén, én pedig egy pillanatra mellé bámultam. Átfutott az agyamon, hogy nekem nem kell ilyen élet.

– Ugyan, ne hülyéskedj! Ezért? Ez már a múlt – mondtam, és rá mosolyogtam. Nem értettem, hogy miért. Kétségbeestem. A saját eszetlenségemtől, a meggondolatlanságomtól. Tudtam, hogy, amibe belemegyek az rossz, mégis belementem, és jól éreztem magam abban a pillanatban. Ezt követően megmutatta a tavat. Éppen egy esküvő előkészületeit láthattuk, közben az Aladin zenéje ment, amit akkor ismert fel, amikor leültünk az asztalhoz. Kinevettem. Zavart, ahogy egyfolytában csókolgatni akart, és fogdosni a kezem, a derekam… rászóltam.

A következő állomás a régi iskola udvara volt. Be akartunk mászni az épületbe, de az túl bonyolultnak… vagy inkább lehetetlennek bizonyult a rendelkezésünkre álló eszközökkel – semmi – így fogott, magához vont, és újra megcsókolt.

– Aztán nehogy már megerőszakolj itt az iskolaudvaron, te igénytelen – suttogtam a fülébe mosolyogva.

– Jól van, jól van – nevetett – de azért megcsókolhatlak, nem?

– Nem – mosolyogtam. Hamarosan kimásztunk az iskolaudvarról. Illetve egy jó darabig időztünk ott ebben a cuki rózsaszín felhőben egy szoros ölelésben, megannyi csókkal pecsételve meg friss kapcsolatunkat.

– Tudod, ezek most mit hisznek? – az úton elhaladó autókra néztem.

– Tudom… - grimaszoltam, és valahogy megundorodtam a gondolattól.

Hazafelé bementünk a pizzázóba, ahol a héten először kaptam fél liter buborékmentes ásványvizet…

– Ez most jól jön, pont meghalok szomjan. Egész héten – mondtam.

– Miért nem szóltál?

– Ugyan, nem olyan fontos… - valamit motyogott, a fejét rázta.

Hamarosan összetalálkoztunk a násznéppel, és a boldognak tűnő párral. Félreültünk egy padra, amíg elvonultak mellettünk.

– Azért remélem nem olyan kapcsolatot akarsz, ami arról szól, hogy kézfogással köszönünk, és magázzuk egymást – viccelődött, és kimért kézfogásra kész mozdulatot tett felém. Azt gondoltam, hogy teljesen hülye, de tetszett. Szinte minden, ahogy ő volt, ami megijesztett, mert volt egy része, ami taszított, de nem értettem, honnan jön ez az érzés, és mi az igazán.