Nadja és Igor #7 - Első nap a világ végén

2014.09.13.

Miután ő is megerőltette magát, és becsületesen felutazott a kedvemért a szülővárosomba, rászántam magam, hogy akkor én is leutazom a kedvéért. Nem akartam igazán.

Meg voltam ijedve, nem tudtam, mit hogyan kell csinálni. Jegyet kellett váltanom, de nem akartam beszélni a jegypénztárnál, mert attól a vastag üvegtől a mögötte ülő jegypénztárosnő atomsüket, és mindig kiabálni kell. Nem ismertem az állomást, nem tudtam, hol a jegypénztár, nem tudtam, mi lesz kiírva a vonatom érkezési helyeként a táblára. Nem találtam a jegypénztárt, így elhatároztam, hogy automatából veszek jegyet, amiről nem tudtam, hogyan kell használni. Egy a vasúttársaság logójával ellátott mellényt viselő fiú segített ki, de már nem kaptam ülőhelyet a legközelebbire. Azaz órák múlva ment volna a következő, és nekem nem volt időm várni.

A fekete „v” kivágású pólómat vettem fel, a khaki színű dzsekivel, farmernadrággal és a fekete csizmával, amit pontosan három éve töretlenül imádtam.

Felhívtam, hogy megkérdezzem, mi legyen. Csalódást okoztam neki, már nagyon várt…  A hangja miatt megsajnáltam még akkor is, ha semmi kedvem nem volt az utazáshoz. Féltem, és olyan elhagyatott voltam, mint egy a világ végi pusztán kidobott macska. A beszélgetés közben az egyik lépcsőre kuporodtam, ami azt eredményezte, hogy egy nő sajnálkozva került ki, amikor a vonatához igyekezett. Valószínűleg hajléktalannak néztem ki.

Aznap nem sikerült lejutnom hozzá, helyette haza buszoztam, ami összeszámolva még úgyis 247.83 rubelbe került, hogy a buszon visszafelé, már nem váltottam jegyet.

Frissen szőke hajam besárgult, amikor megázott a buszmegállóból hazafelé való sétám során, a csizmám pedig beázott. A ruhámból csavarni lehetett a vizet, amikor otthon ledobáltam magamról. Azt a furcsa rózsaszín melegítőt vettem fel, amit apától kaptam. Talán életemben először használtam, felvette a régi szekrény savanykás szagát. Aznap megváltam a tinibandás posztereimtől. Többé nem volt szükségem rájuk. Az égősorokat a galériámon helyeztem el, és nagyon büszkén mutattam az eredményt Igornak. Végig beszéltünk, arról áradozott, hogy mennyire kár, hogy nem vagyok ott, és mennyi mindent tudnánk csinálni. Miközben sajnáltam is, hogy nem lehetek ott, közben kicsit örültem, hogy másként alakult, és tudtam, hogy ennek oka van. Valami oka. De nem tudtam, hogy mi az az ok. Talán intés volt.

Aznap az általa ajánlott egyik sorozatot kezdtem el nézni, miközben kommentáltam neki a véleményem. Elárulta, hogy olyan ajándékot tartogat nekem születésnapom alkalmából, aminek örülni fogok, és majd megtanítja, hogyan kell használni, de vigyázzak, hogy ne tegyek kárt magamban. Viszont nem mondhatja el, hogy mi az, mert csak jövőhéten derül ki, mikor odaadja. Mégis addig erőszakoskodott, és addig piszkált vele, hogy végül rábeszélt, hogy megmutathassa. Amikor megláttam, meglepett, hogy ilyen rövid idő alatt így kiismert, és foglalkozni kezdett velem… miközben én csak valami laza ismerkedésnek és összejövögetésnek fogtam fel a dolgot, ami várhatóan egy vagy maximum két hónap múlva véget is ér.

2014.09.20.

Igazán akkor tudtunk találkozni, amikor megerőltettem magam, és ténylegesen megszerveztem magamnak az utat. Következő héten is bennem volt a félsz, de akartam menni. Rá kellett vennem magam, hogy kiűzzem a félelmeket. A tervezésem csak megkönnyítette, amikoris kiderült, hogy nem kell a város másik végébe utaznom a vonatig, mert van egy közelebbi megálló. A múlthéten megtanultam kezelni az automatát, így nem kellett interakcióba bocsátkoznom az atomsüket jegypénztárossal sem, gond nélkül megvettem a jegyet, a jegyről pedig megszereztem a legfontosabb információkat. A vonatom ettől a pillanattól kezdve egészen az utolsóig kivétel nélkül mindig a nyolcas vágányról indult, és én onnantól mindig legalább negyed órával, de a későbbiekben inkább háromnegyed órával előbb érzetem. Többek között ez a rendszer tanított meg időben érkezni mindenhová.

A vasútállomástól még legalább fél óra kocsira helyezkedett a puszta, ahol Igor élt. A helyiek szerint annál vidékebbre még biztosan nem jártam… és igazat beszéltek.

Igor egy ismerősét szervezte be fuvarnak, aki az említett „puszta” központjához érve közölte;

– Jól nézd meg, ez itt a központ – behajtva a középső betonútra, az első ház előtt megállt. Azt hiszem, valami sokkot várt, vagy valami jelenetet, melyben azonnal megpróbálok elmenekülni, verni az ablakot ököllel, és kiabálni, hogy vigyenek haza. Legalábbis ilyen arcot vágott, amikor arcán kaján vigyorral megjegyezte, ez a hely központja.

Első körülnézésre egy fás, ligetes helyen szálltunk ki, ami után házsorok következtek. A tovább vezető út mentén garázssor állt, és az út túloldalán omladozó szálloda foglalt helyet. Az már az enyészeté, látszik is a stílusán, hogy körülbelül 30-40 éve üresen áll. Olajfesték a mellékhelyiségekben, és a lépcsőházban, gejl virág minta a szobákban, fa lambéria a közösségi terekben, négyzet mintás fa mennyezeti burkolat, és az a kő a padozaton! Számomra egyértelműen a hetvenes éveket idézte.

Nem volt lehetőségem szétnézni, mert a nagyika és a szomszédság már a kapuban várt, ami kicsit megijesztett. Elbúcsúztunk a fuvarosunktól, majd egyből bemutatott a nagyikának, aki széles mosollyal üdvözölt, puszival köszöntött. Majd pedig bemutatkoztam a néninek, aki a szomszédságból csak azért volt ott, mert megneszelte, hogy érkezem és kíváncsi volt.

A ház egyszerű vidéki faluház hangulatát keltette bennem elsőre, barátságos kis művelt kerttel, tele virágokkal és egy csapzott duci kutyussal a ház előtt. Belépve készülő pörkölt illata csapta meg az orrom. Igor azonnal a szobájába vezetett.

Nem egészen úgy képzeltem el, ahogy volt. Amikor a szobáját emlegette, azt képzeltem, hogy egy kis lakás egyik kisebb szobája egy ággyal és kék szőnyeggel, meg némi férfias rendetlenséggel, ami néhány számítógép vagy egyéb műszaki eszköz szétszerelt alkatrészeit jelenti. És/vagy szétdobált DVD-ket. Ehhez képest egy kertes ház egyik nem is kicsi szobájában találtam magam. A bútorzat alapján valaha valami nappaliszerű lehetett. Látszott a polcokon, ahogy egykor porcelán díszek és poharak tarkították, de ma már csak elhasznált dezodoros flakonok, és üres energiaitalos dobozok pihentek a helyükön, ezekkel félrelökve és felborogatva a polcok eredeti lakóit. Némely polcokon könyvek is kaptak helyet, ilyen-olyan rendszertelenséggel bezsúfolva. Hűtőláda és egy kis asztal mellette, foglalt helyet szemben a szekrénysorral. A kisasztalon vízforraló, és kávéfőző. Ez nagyjából azt az érzetet keltette, hogy ha teheti, inkább ki sem lép a szobájából. Az ablak alatt, és a túloldalon egy-egy ágy helyezkedett.

–  Ha mégis meggondolnád magad, és maradnál éjszakára, ott is aludhatsz, ha velem nem akarsz – mutatott az ablak alatti ágyra, ami leginkább a dolgai tárolására szolgált. Ruhák, zsinórok és tárgyak, voltak össze-vissza ledobálva rá, amiket valószínűleg néha használt.

–  Nem fogom.. korai – mondtam, de valahogy úgy vettem észre, mintha képtelen lenne megérteni, hogy nekem miért korai nála tölteni egy éjszakát. Pedig nagyon-nagyon világos volt az egész. Nem azért, mert nem akartam vele, vagy mert nem akartam őt magát. Egyszerűen csak meg kellett tudnom, hogy van-e jövője ennek az egésznek, mert ha nincs, akkor nem akartam egy újabb strigula lenni.

A kisasztal felett egy MP5 és a Sig-Sauer állt felszögelve. Ezeken meg is akadt a tekintetem, ahogy az asztalka mögötti sarokban helyezkedő kályhán. Elképzeltem a téli estéket, amiket ígért.

–  Ha akarod, megtanítalak lőni – mondta hamiskás mosollyal az arcán.

–  Még szép – mondtam, majd az egyik polchoz lépett, és tragikus hirtelenséggel átadta nekem az ajándékát. Már nem lepett meg, mert korábban küldött róla képet, valahol belül mégis meglepetésszerűen ért még mindig. Egy pillangó volt. Kés. Azt éreztem, hogy ő tényleg hozzám való, hogy ő valaki olyan, aki belém lát, aki kiismer, és akit érdeklek. Ezért kezdett el érdekelni ő maga is. Valahogy úgy éreztem hasonlóak vagyunk, egyek. Összetartozók. Megmutatta, hogyan kell használni, és visszaadta, hogy gyakoroljam, amíg ő elintéz valamit.

Pillanatok maradtak meg az agyamban erről a napról, amikor kiment telefonálni, mert a szobában nem volt térerő, és amikor néha otthagyott egy-egy cigi kedvért. Ezeket a pillanatokat akkor első alkalommal még egészen kínosan éltem meg, később pedig már idegölő volt a rá való várakozás. Mintha elkezdtem volna tényleg beleszeretni, hiányzott, és nem akartam, hogy pillanatokat veszítsünk abból az egyébként is kevés közösen eltöltött időből is. Továbbá, hogy kegyetlenül ügyetlen voltam a pillangóval.

Később kivitt lőni az MP5-el;

Lőtt néhányat egy fa tövében elhelyezett régi TV-re, majd egy távolabbi fára.

–  Csak nézd az irányzékot, válaszd ki a célzó szemed, és azzal célozz – mondta, és a kezembe adta a fegyvert – Nem nehéz?

–  Nem – ráztam a fejem, és értetlenül tűnődtem rajta, hogy mi a fenéért lenne nehéz. Lőttem egy sort a távoli fára, az első bb után rájöttem, hogy a lágy szellő miatt kicsit balra kell tartani.

–  Ötből négy találat. Téged nem is kell megtanítani. Jobban lősz, mint én – nevetett, én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy biztos hízeleg. Nyilván nem csinálom jobban, mint ő, és nyilván nem vallaná be, ha tényleg úgy lenne. Mégis tetszett, ahogy elégedett mindennel, amit csinálok még akkor is, ha béna vagyok, vagy semmirekellő.

–  Meglep? – mosolyogtam.

–  Nem, mert te vagy az én Bonniem – mondta. Mindig azt mondta, hogy mi vagyunk Bonnie és Clyde. Mindig egy erről szóló dalt küldött nekem a rádióban.

Később azzal az ötlettel állt elő, hogy nézzük meg a közeli szállodát, mert tudta, hogy mennyire érdekelnek a romos házak, elhagyatott épületek. Annyira jól éreztem magam vele, hogy eszembe sem jutott elővenni a telefonom, és fényképezgetni. Sőt, utólag rádöbbentem, hogy még wifi kódot sem kértem tőle. Pedig ez a két legfontosabb eleme az életemnek. Folyamatosan online, és mindent lefényképezni, dokumentálni.

Szeptember vége felé közeledtünk, de a fák még zölden virítottak, lobkoronájukon besütöttek a nyárvégi nap édeskés mézszínű sugarai. A hely korábbi elmondásának megfelelően tényleg druidafalvának nézett ki, csodálatosan szép, és otthonos volt számomra. Ebben is igaza volt. Imádtam.

Viszont olyannyira nem született egyetlen kép sem arról a napról, hogy sem indulás előtt, sem hazaérkezésem után nem csináltam egyetlen egyet sem. Ő lefoglalt, és ilyen még sosem volt azelőtt. Szórakoztatott, és mindenre jutott egy ici-pici idő aznap. Mintha mindent meg akart volna mutatni, és mindent akart volna egyszerre csinálni. Mintha be akarna avatni az életébe… mesélt és mesélt.

A későbbiekben kaptam a nagyikájától egy hatalmas nagy tál pörköltet nokedlivel, ami el is döntötte a sorsom. Tudtam, hogy udvariatlanság dolgokat a tányéron hagyni, így igyekeztem megenni az egészet, de képtelen voltam az egészet eltűntetni. Pláne, amikor belebotlottam egy darab májba pont akkor, amikor már nem voltam éhes. Pedig különben az egyik legjobb pörkölt volt, amit valaha ettem, és egy örökkévalóságig tartott, amíg elcsipegettem, mint valami kis veréb. Közben horror játékos youtube videókat néztünk, jobban mondva én, ő pedig engem figyelt, hogy mikor végzek már.

Soha olyan vágyakozó tekintetet nem láttam, így csak akkor tettem le a tányért, amikor már tényleg éreztem, hogy nyugtalankodni kezd. Elhúztam a legvégsőkig a pörkölt megevését, hogy szerelmes csókokkal halmozhasson el végre.

Nehéz volt a búcsú, a háttérben egy The Pretty Reckless szám szólt… a Make me wanna die.

–  Látod… ezt szeretném elérni a tövénél, ami neki is van – mutattam Taylor Momsen lenövésére a klipben. Az ő lenövése azon kevesek egyike, ami nem visszataszító, és tökéletesen illik a stílusához. Közben pedig titkon féltékeny voltam a lányra, mert tudtam, hogy tetszik neki. Ez volt az a furcsa érzés, amit soha nem mondtam volna el neki. Valahogy úgy éreztem, hogy ha megszűnik az újdonság varázsa, és nem lát majd annyira szépnek, hozzá kezd majd hasonlítgatni, és nem leszek elég jó.

Valamit mondott, de arra már nem figyeltem. Teljesen elvesztem a gondolataimban. Képtelen voltam megérteni, hogy miért akar ennyire…

Annyira féltem, hogy idővel rájön, hogy csak az aktuális életkörülményei, és az elszigetelt életmódja miatt szeretett ennyire belém, és annyira rettegtem, hogy ez az életmód egyszer megváltozik. Nekem pedig nem lesz többé helyem a szívében.